|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 20 találat | lapozás: 1-20 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Panek Zoltán 1995. szeptember 23.Corneliu Coposu, a Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt elnöke szept. 6-án a Szabad Európa Rádió román adásában az erdélyi magyarokat "magyar származású románoknak" nevezte. Kifejtette, hogy a magyar kisebbséget a román föld ezer éven át vendégül látta, mégis hálátlanok. Hazugság, hogy bárki elrománosításukat akarta, állította Coposu. Ugyanebben a műsorban Andrei Plesu volt miniszter hasonlóképpen fogalmazott: "a magyarok már ezer évvel ezelőtt a románok közé telepedtek". - Mindketten ellenzéki politikusok, jegyezte meg Panek Zoltán. /Új Magyarország, szept. 23./2001. július 6.Hosszan tartó betegség után, július 1-jén, 73 éves korában elhunyt Panek Zoltán/Terep, 1928. jan. 22. - Budapest, 2001. júl. 1./ író, költő, a Magyar Írószövetség tagja. Tanulmányait a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban kezdte, majd Bukarestben az Irodalmi Főiskolán folytatta. Szerkesztője volt a szatmárnémeti Dolgozó Nép, a kolozsvári Igazság, Utunk és Dolgozó Nő című lapoknak, valamint az Igaz Szó című irodalmi folyóiratnak. Több vers- és prózakötete jelent meg romániai kiadók gondozásában. 1986-ban nyugdíjba vonult, a következő évtől Magyarországon élt. Itt folytatta írói munkásságát. Panek Zoltán pályakezdő elbeszélései és publicisztikai írásai után, az 1957-ben megjelent Minden külön értesítés helyett című regényével hívta fel magára a figyelmet. Kísérletező útjának következő állomása a Tűbe fűzött villám (1963) című novellagyűjteménye. Igazi hangját, megtalált műfaját, a Hétfőn és kedden nagyon szerettem című, 1968-ban megjelent kötet írásaiban találta meg. 1970-ben jelent meg a Mélyrepülés című kötete. Írásai részeivé váltak nem csak az erdélyi, hanem az egyetemes magyar irodalomnak is. /Elhunyt Panek Zoltán. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 6./2001. augusztus 10.Horváth Arany Magyarózdon született Horváth István, a közismert író leányaként. Egy ideig a Színiakadémia hallgatója volt, de tanulmányait abba kellett hagynia, mert Panek Zoltánnal kötött házasságából 1957-ben megszületett lánya, Panek Katalin Arany színművésznő. 1963-tól szabadúszó újságíróként tevékenykedett. Harminc évig, nyugdíjba vonulásáig a Művelődésnél dolgozott szerkesztőként, rovatvezetőként, később főszerkesztő-helyettesként. 1997-ig az Erdélyi Gazda főszerkesztője, jelen pillanatban a Transsylvania című folyóirat (Az Amerikai Erdélyi Szövetség Negyedévi Tájékoztatója) európai főmunkatársa. Újságírói tevékenysége mellett tévéjátékot, életrajzi elbeszélést és riportkönyveket írt. Horváth Arany minden évben Kézdivásárhelyre "költözik" egy hónapra, fogalmazása szerint hazajön, mert a céhes várost tartja második otthonának. " Elmondta, hogy annak idején kolozsvári otthonukban rengeteg író fordult meg. Kós Károly arra figyelmeztette a fiatalabb írókat, hogy minden nap lépni kell: senki és semmi másért, csak a magyarságért. Sütő Andrást 14 évesen ismerte meg, ő meghatározója volt életének. Édesapám után ő volt az az ember, akiben annyi szeretetet, tisztaságot és jóságot talált, mint senki másban. - Köztudott, hogy édesapját a belügyesek gázolták el. Horváth Arany egészen az igazságügyi minisztériumig elment az ügyével. Az egyik szekustiszt - aki most Izraelben kiképzőtiszt - azt mondta: "Vigyázz, mert te is a kerék alá kerülsz." Horváth Arany hívő református. - A mai irodalomról elmondta: jelenleg sok magyar tollforgató számára nevetséges, ha azt mondja: nép-, nemzeti irodalom. A globalizált irodalomra az jellemző, hogy mindegy mit ír, milyen nyelven írja a szerző. Ugyanez a tünet megtalálható a színházi rendezők törekvéseiben is. Fő céljuk: értse meg a holland, a svéd, az angol. Az nem baj, ha a mieink nem értik. Véleménye szerint nem lehet egy nemzetrészt megtartani egy olyan irodalommal amely tartalmában érthetetlen. - Horváth Aranyt szoros kapcsolatok fűzik Csernátonhoz, az ottani múzeumhoz, emellett nagyon szereti Kézdivásárhelyet. /Bartos Lóránt: Emberközelben Horváth Arany. "Szeretem szeretni az embereket". = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), aug. 10./2001. október 15.Fodor Sándor búcsúztatta okt. 13-án a Házsongárdi temetőben Panek Zoltán jeles erdélyi író hamvait. Panek Zoltán július elsején hunyt el Budapesten, ahol 1987 óta élt. Panek Zoltán temetésén a hazai írótársak, barátok, tisztelők mellett jelen volt a Magyar Írószövetség küldöttsége is, az ő nevükben vett búcsút Pomogáts Béla, az írószövetség elnöke. A Romániai Magyar PEN-klub, a Romániai Magyar Írószövetség nevében Gálfalvi Zsolt mondott beszédet, majd Mózes Attila, aki meghitt barátságban volt Panek Zoltánnal, búcsúzott az írótól. /Köllő Katalin: A legbékétlenebb pályatárs távozása. Panek Zoltán emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 15./2003. augusztus 9.Magyari Lajos két Erdélyről szóló könyvet ismertetett. Valóságos irodalomtörténetet írt Bogdán László nemrégiben megjelent könyvében (Oldás és kötés, Felső-magyarországi Kiadó, Szépírás Kiadó, 2003), az erdélyi irodalom hetvenes-nyolcvanas éveinek történetét, s egy kicsit még a kilencvenes évekét is, hiszen csupán akkor láthattak napvilágot a kötetbe válogatott írások. Bogdán csak az eltávozottak egy részét veszi számba e kötetben (az írások ősváltozatai jobbára A Hét című hetilap kilencvenes években kiadott számaiban jelentek meg), de ez a leltár - még hiányosan is! - felér egy szellemi exodus történelmi körképével. Az erdélyi magyar szellemiség a hetvenes és nyolcvanas években nagy veszteségeket szenvedett: csaknem minden második értelmiségi távozott Ceausescu Romániájából: orvosok, jogászok, mérnökök, tanárok, színészek, képzőművészek és írók. Annak idején Kántor Lajos félszáz eltávozott írót számolt össze, ő csak a szépírókat lajstromozta, az újságírók, szerkesztők, szakírók hiányoztak listájáról. Bogdán László tizenhat írót ,,idéz meg" könyvében úgy, hogy vagy megszólaltatja őket, vagy szellemüket - esetleg már csak emléküket! - hívja tetemre e nagy erdélyi spirituális temetésen. A ,,tizenhatok" - Csiki László, Szőcs Géza, Vári Attila, Bodor Ádám, Ágoston Vilmos, Páskándi Géza, Bodor Pál, Deák Tamás, Mátyás B. Ferenc, Molnár H. Vilmos, Panek Zoltán, Kőrössi P. József, Hervay Gizella, Cselényi Béla, Szávai Géza és Kenéz Ferenc - önmagukban is kitennének egy kisebb, de nem elhanyagolható irodalmat, és komoly nevek hiányoznak e névsorból, Kocsis Istváné, Beke Györgyé, Beke Mihályé, Bartos Ferencé, Bréda Ferencé. Tény, hogy ezt a példátlan öncsonkítást soha nem fogja kiheverni az erdélyi magyar irodalom, mert ,,nagy visszatérők" nincsenek (még Szőcs Géza példája sem eklatáns), a kérdés az, hogy mennyire maradtak, maradnak erdélyi magyar írók a Magyarországra (esetleg távolabbra - Veress Zoltán...) áttelepedettek. Horváth Arany könyve /A csillagok nem álmodnak, Romániai Magyar Közgazdászok Társasága, Kolozsvár, 2002/ a mai erdélyi valóságot vallatja, járja a vidéket Kolozsvártól Kézdivásárhelyig, Szászmedgyestől Csíksomlyón, Marosvécsen, Csernátonon át ki egészen a legárvább magyarok, a csángók földjéig. Horváth Arany a teremtő, a bátor embert keresi, aki szembeszáll körülményei ellehetetlenülésével is, s teremteni próbál a már-már rommá vált örökség alapjain. Mint az a magyarigeni lelkipásztor, ki úgy vállalt egy eklézsiát, hogy tudta, négy református híve maradt, s kívülük esetleg még tucatnyi katolikushoz szólhat anyanyelvünkön. /Magyari Lajos: Két könyv Erdélyről. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 9./2003. október 21.Néhány hónapja jelent meg Gáll Ernő (1949-től 1989-ig a Babes-Bolyai Egyetem professzora, 1957-84 között a Korunk főszerkesztője) titkos naplójának első kötete az 1979- 1990 közötti évekből /Polis Kiadó, Kolozsvár/, következik majd a második kötet az 1990-2000 közti eseményekről. Gáll Ernő /sz. Nagyvárad, 1917/ az egyetemet a magyar időkben végezte be filozófia szakon, a hírhedt numerus clausus dacára. 1944-ben Buchenwaldba deportálták. 1945-49 között a kolozsvári Igazság főszerkesztője volt; 1949-től a Bolyai (majd Babes-Bolyai) marxizmus-leninizmus katedrájának professzora. 1957-től az újraindította Korunk folyóirat főszerkesztője volt 1984-es nyugdíjazásáig. 1989 után is aktív közéleti férfi, sokat közöl, szerepelt 2000-ben bekövetkezett haláláig. A napló írásának kezdése egybeesik a "hivatalos" cenzúra megszüntetésével; ezt egy súlyosabb, képmutatóbb, fenyegetőző irányítás váltotta fel, a Központi Bizottság "magyar bizottsága" részéről, akik az ún. magyar vezetőket sakkfiguraként tologatták. Ezek közül a naplóban igen elítélően Koppándi, Pezderka, Szász Béla, Vincze, Szilágyi Dezső elvtársak neve szerepel. A naplóban a legmeglepőbb az a kommunizmussal szembeni, szokatlanul élesen kritikus és önkritikus hang. Ilyen az egyenlőségjel, amely a szerző szerint a kommunizmus és fasizmus közt létezik (a holokauszt és Gulág összehasonlíthatósága). Ilyen Izrael állam szellemiségének (bigott, primitív) elítélése. Sokkoló azok (köztük önmaga) elítélése, akik még a háború előtt léptek be a sztálini kommunista pártba, noha (az újságokból stb.) ismerték a szovjetunióbeli rémségeket; bevallása szerint ezen híreket betegesen elhessegették maguktól. "Mennyire tekinthető erkölcsi értéknek a bátorság, helytállás, a szenvedések hősies elviselése - egész a mártíromságig -, ha ez utópisztikus, téves politikát szolgált?" - kérdi önmagától is, lefokozva a nem valló Józsa Béla mártír voltát - betyárbecsületté. Az illegális pártról: "Megdöbbentő a zsidók, értelmiségiek részaránya (66 százalék) a mozgalomban, kiknek a pártja a kommunista párt, mely társadalmi csoportnak a rendszere?" Talán saját magára és mai többi "damaszkuszi utasunkra" gondolva: "Ha abszolút elutasítjuk a marxizmus korszerűsítését, miért honorálni egy marxista állandó önrevízióját?" Mindig is divat volt, hogy egy-egy folyóirat főszerkesztője a humánértelmiség vezetője szerepében tetszelegjen. Az Utunk főszerkesztőjének, az uralkodói-inkvizítori megnyilvánulású Gaál Gábornak voltak ilyen allűrjei. A napló idején négy lap főszerkesztője küzdött e főkolomposi pozícióért: Gáll Ernő (Korunk), Létay Lajos (Utunk), Huszár Sándor (A Hét), Hajdu Győző (Igaz Szó), egymással sokszor feszült viszonyban. Szellemi vezetői ambíciói következtében G. E. igen sok "értelmiségivel" tartott kapcsolatot, munkáit dedikálta nekik, könyveiket ismertette: a naplóban ezek neve száz felett van. Különös társaság: céljuk az állandó önmutogatás, "közlés", ha van érdekes téma, ha nincs. Gáll nem kivétel, pályatársaival hol összevész, hol kibékül. Naplójában nem fukarkodik ilyenkor a jelzőkkel, mint például: Bretter Zoltán pökhendi, Balogh Edgár demagóg, naiv, képmutató, irreális, Benkő Samu sértődős, gőgös, arisztokratikus, Herédi Gusztáv bárdolatlan, felületes, Kántor Lajos szürke, fumigáló, Jordáky Lajos becsvágyó, gyűlölködő, Létay Lajos pitiáner, surmó, Méliusz József paranoiás, dühöngő, rigolyás, Panek Zoltán pimasz, patologikus, Huszár Sándor aljas, pimasz fickó, hiú, Sütő András fölényeskedő, lefitymáló, nem él a közéletben, Tóth Sándor intoleráns, Heller Ágnes és Tamás Gáspár Miklós tenyérbe mászó, pökhendi stb. Akad, akiket csak dicsér (például az Ilie Verdetnek súgó Gálfalvi Zsoltot, Lászlóffy Aladárt, Szász Jánost, sőt az ifjú Salat Leventét stb.). Két legkiválóbb költőnk (Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos) jellemzésétől tartózkodott. Egyértelműen gonosz G. E. szerint Rácz Győző, utóbb a Korunk főszerkesztő-helyettese. G. E. sajnálatraméltó megnyilvánulása, mikor 1989 őszén (a magyarországi, bulgáriai stb. rendszerbukások hatására) így írt: "Magyarországon a baloldal diszkreditálva, elanyátlanodva, magatehetetlenül számolja fel önmagát, mindez az én további ellehetetlenedésemet jelenti, csak az itthoni peremélet marad számomra - pillanatnyi távlat nélkül". Korainak bizonyult a magyar kommunisták siratása, csak átmeneti volt "elanyátlanodásuk"... Az 1989. decemberi fordulatkor felismerte. lehetséges a kommunizmus túlélése, elég, ha Ceausescut áldozzák fel. Barátaival részt vett a mai RMDSZ megalakítására szólító felhívás (Hívó szó) megfogalmazásában-aláírásában. E kiáltványban Gáll és társai elítélik Ceausescut és klikkjét, de a kommunizmust nem. Az embernek az az érzése támad Gáll Ernő naplóját olvasva, jegyezet meg Nagy László, hogy a Ceausescu-rezsim politikai rendőrsége, a Securitate hülye volt, mert a politikai és kulturális kulcspozíciókban (az örökös bűnbakká tett Hajdu Győzőt kivéve) mind ellenállók ültek, és nemcsak a folyóiratok szerkesztőségeiben, de minden intézménynél (például: rádió - Csép Sándor, televízió - Bodor Pál, Kriterion Kiadó - Domokos Géza), ahol még magyar főnökök egyáltalán megmaradhattak. /Nagy László, Kolozsvár: Gáll Ernő meglepő naplója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 21., újraközölte: Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./2004. május 22.Gyergyó vendége volt Balázs Géza budapesti nyelvész, akit néhai Panek Zoltán illetett a nyelvőrgróf címmel. Balázs Géza meggyőződése, hogy előbb-utóbb szükség lesz az Európai Unióban egy összekötő nyelvre. Az Európai Uniót például nem látja egyértelműen globalizációs törekvésnek. Nyugat-Európában a helyi kultúrák és a helyi nyelvek, a helyi nyelvjárások reneszánsza figyelhető meg. /Bajna György: Gyergyóban járt a nyelvőrgróf. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 22./2005. február 9.A rendszerváltás előtti években sokat vendégeskedett Kőszegremetén Panek Zoltán kolozsvári író, aki élete utolsó esztendeit Pesten töltötte. Négy évvel halála után kőszegremetei barátai és tisztelői úgy döntöttek, hogy emléktáblát állítanak tiszteletére. A márványtábla felavatását tavasszal vagy halálának évfordulóján (július elsején) tartják. /Emléktáblát állítanak Panek Zoltánnak! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 9./2005. július 6.Szatmárnémeti, Kolozsvár, Budapest – e városok voltak Panek Zoltán életének főbb állomásai. A néhány éve elhunyt írónak mégis egy kis avasi falu állított először emléktáblát. Panek Zoltán nagyon szerette Kőszegremetét, sokat járt a színmagyar református faluban, több nyarát itt töltötte. Erről írt az 1977-ben Pezsgő-díjjal (az év legjobb erdélyi magyar könyvének járó díjjal) kitüntetett, A földig már lépésben című, önéletrajzi vonatkozású regényében. Kőszegremetén a napokban emléktáblát állítottak Panek Zoltán tiszteletére. Az avatóünnepségre eljött lánya, Panek Kati színművésznő, s az író több barátja. /(Sike Lajos): Emléktábla Panek Zoltánnak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 6./2006. január 21.Panek Kati színésznő emlékezett édesapjára, Panek Zoltán íróra, aki súlyos cukorbetegsége miatt 1987-ben Budapesten kórházba került. Betegsége nem javult, ezért Budapesten kellett maradnia. Nem állt szándékában elhagyni Erdélyt, idegennek érezte az ottani világot, választott szülőfaluja: Kőszegremete hegyeit, Kolozsvárt vágyta vissza. Ahogy teltek az évek, egyre magányosabbá vált, már–már vakon is írt. Elhatározta, most már mindenképpen hazatér. Hazahozatala előtt egy nappal végzett vele a szívinfarktus. Akarata szerint otthon temették el. Most lenne 78 éves. /Panek Kati: Január – La vita nuova. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 21./ Panek Zoltán /Terep, 1928. jan. 22.–Budapest, 2001. júl. 1./2008. június 12.Cs. Gyimesi Éva számára evidens, hogy itt maradnia „igazi kaland volt, irracionális opció, teljesen érzelmi értékpreferencia mindazzal szemben, amit az ésszerűség elve diktált volna. ”Ballagások évada van. Ő a negyvenöt éve érettségizett korosztályhoz tartozik, ezen belül pedig a kolozsvári Brassai Sámuel középiskolában érettségizettek közé. Egyik volt évfolyamtársa kérte, írjon szép mottót a szétküldendő meghívóra. Cs. Gyimesi Évának Panek Zoltán prózaíró aforizmaszerű mondata jutott eszébe: „Az életben a legnagyobb kaland: megmaradni ott, ahol születtünk. ”Magyar értelmiségiként a népszolgálat illúziója lett a személyes túlélés hitelesnek látszó alapja. Vajon nem azok döntöttek-e bölcsebben, akik a kivándorlást, a szabadságot és az anyagi biztonságot választották? Közülük sokan összefogtak azért, hogy támogassák az Alma Matert. A Németországban élők például létrehoztak egy alapítványt, aminek a neve ESÖT: Erdélyieket Segítő Ötök Társasága. Évek óta rendszeresen küldik az adományokat. A meghívóra végül ezt a mottót adta: „A ház? A kert? A város? Az otthonérzet nem ezeken múlik. Ami a legfontosabb: lélekben lenni otthon. ”Ez beillik vigasznak is a hontalanságban. /Cs. Gyimesi Éva: Kalandos élet. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 12./2012. március 23.A repülős főszerkesztőEléggé ellentmondásos Szilágyi Dezső, az Előre volt főszerkesztőjének megítélése. Többek szerint igazi káder volt, aki szolgai módon végrehajtotta a párt utasításait, köztük azokat is, amelyek saját közössége vagy éppen szerkesztősége ellen irányultak. Állítólag vannak erre bizonyítékok is. Ám ki mert abban az időben ellentmondani vagy másképpen cselekedni funkciója feladása, biztos kirúgatása nélkül? Ráadásul tudva, hogy az utána következő sem lehet kevésbé hűséges kutyája a PCR-nek, amit mi sokszor, környezetünket megtévesztve és önmagunkat is kigúnyolva, pecsenyének neveztünk. Két év híján csaknem három évtizedig dolgoztam Szilágyi Dezsőnek nem is a keze, inkább a fennhatósága alatt, mert negyedszázadot tőle és Bukaresttől távol, Szatmárnémetiben, mint vidéki munkatárs éltem. Ebből következik, hogy ritkán, évente úgy háromszor-négyszer találkoztunk és beszélgettünk. Leginkább a szerkesztőségi gyűléseken. (…) Szilágyi a léhűtőket és a hantagyurikat nagyon nem szerette, bár hízelgéssel és talpnyalással pár ilyen is sokáig kihúzta környezetében. A kirúgottak vagy inkább áthelyezettek természetesen nem keltették jó hírét, s még mást is mondtak róla, mint amennyi terhelte. Többekkel együtt magam is állítom: a húzó és karakteres embereket megbecsülte, s ha szükség volt rá, nehéz helyzetben is megvédte őket. Jelentések önmagamról című könyvében Cseke Gábor költő és író, hosszú évekig a lap szerkesztője (s mellesleg egyik legőszintébb barátom) jobbára megerősíti ezt. Egyebek mellett azt írja: „Amit a politikában vaskézzel és következetesen képviselt, s amihez megpróbált minél több embert maga mellé rántani a sárba, azt emberi kapcsolataiban megpróbálta felülírni. Szerette az olyan típusokat, akik előbb dolgoznak, s utána veszik elő kifogásaikat. Az ilyenekkel szívesen vitázott, sose harcolt. A szájhősökre kegyetlenül lecsapott. Igyekeztem nem sokat tartózkodni a látókörében, ahogy csak tehettem, leléptem a szerkesztőségből.” Marosi Barna, az egyik legjobb erdélyi magyar riporter, sokáig az Előre főmunkatársa, a rendszerváltás utáni első szerkesztőségi gyűlésen (a lapot akkor már, korábbi népfrontos nevét visszavéve, Romániai Magyar Szónak hívták) szó szerint azt mondta Szilágyi Dezsőről: „Legyünk őszinték, abban a rossz korban tőle jobb főszerkesztőt nem kaphattunk volna!” Senki nem vitatta. Hogy árnyaljam a képet, levélben megkérdeztem a már hosszabb ideje Olaszországban élő neves erdélyi magyar írót, Lőrinczi Lászlót is, aki sokat írt az Előrének, be-bejárt a szerkesztőségbe. Többek között az alábbi sorokat küldte róla: „Magyar nemzetiségű román! Mint ahogy Hajdú Győző is mondta magáról a bukaresti tévében. De belátta, hogy nem tud írni magyarul, nem erőszakolta a dolgot, s az 1958-as nagy represszió után igyekezett felfrissíteni az Előre gárdáját, s gyakorlatilag megnyitotta a magyar értelmiség előtt a lap hasábjait...” Lőrinczi viszont nem ismerhette Szilágyi pályájának kezdetét, mert korábban igenis tudott magyarul írni, erről nemcsak a fennmaradt újságlapok, de szatmári diáktársai is tanúskodhattak, mint Páskándi Géza vagy Panek Zoltán. Egyik volt újságíró kollégája, Berger Heki sokat mesélt nekem arról az időről, amikor a helyi Dolgozó Népet szerkesztették. Szerinte Szilágyi elég jól írt, és nem tartozott a törtető, főleg a másokon átgázoló típusú elvtársak közé. Az adott politikai-társadalmi helyzet, benne véletlenek vagy éppen a szerencse, tolta előre. Azzal kezdődött, hogy Szilágyi egy május elsejét köszöntő cikkben, rossz taktikai érzékkel, a végére írta a magát atyaistennek tartó városi első titkár (ha nem tévedek, bizonyos Lakner elvtárs) nevét. A politikai bakit a szerkesztő figyelmetlensége csak megfejelte. Az első oldalon indított cikk végét a hátsó oldalra tördelte, így Lakner elvtárs is oda került. Lett ebből olyan botrány, hogy a főszerkesztő, vagyis Szilágyi egyből repült. Méghozzá egyenesen Bukarestbe! Egyszer, Szatmárnémetiben járva (megpróbált visszacsalogatni a fővárosba, méghozzá kétszer nagyobb fizetésért) a részleteket is elmondta nekem. Miután az „első” istenesen lehordta, visszazavarta a szerkesztőségbe, ahol már várta a katonai behívó. De milyen! Két óra múlva kofferral a katonai körzetnél kellett lennie! (...) Másnap vitte őket a vonat Bukarestbe, ahol egy repülősöket kiszolgáló műszaki alakulathoz került. Hónapok múlva újságírókat kerestek a frissen induló, Aripiile Patriei (A Haza Szárnyai) című repülős laphoz. Jelentkezett, felvették! Román katonai újságíró lett. Az adott környezet az évek során sok mindenben átformálta, s szinte megfosztotta anyanyelvétől. Már századosi (kapitányi) rangban rovatvezető volt, amikor következett a magyar 1956. Elmondása szerint maga lepődött meg a legjobban, amikor az országos magyar lap, a nem sokkal később Előrére változtatott Romániai Magyar Szó főszerkesztői székébe, Robotos Imre helyére ültették. Ahonnan csak a rendszerváltás napjaiban állt fel, nyugdíjba küldve vagy inkább küldetve magát. (...) Nem ismerem közelről Bodor Pál, Huszár Sándor, Panek Zoltán és más, a rendszerváltás előtt Budapestre települt neves erdélyi magyar író véleményét a volt főszerkesztőről. Szilágyi nagyon értett ahhoz, hogy befogadja és „eldugja” a pártközpont által feketelistára tett írókat. Bodor Pál például a Román Televízió magyar adásának főszerkesztőjeként vált kényelmetlenné vagy inkább fölöslegessé egy idő után, Huszár Sándornak pedig A Hét című hetilap éléről kellett távoznia. Azt hallottam, hogy Szilágyi mindkét esetben valami olyasmit mondott az elvtársaknak: jöjjenek csak hozzám, én majd rendre tanítom őket! Meg kell adni, ügyesen, taktikusan, fondorlatosan csinálta. Megegyezett velük, hogy az adott (nem ám kezdőknek járó!) fizetésért ennyi és ennyi cikket kell írniuk. S ráadásul nem kell bejárniuk a szerkesztőségbe (naná, ne rontsák a különben sem rózsás hangulatot!), a fizetésüket is hazaküldik! Ennek viszont az volt az ára, hogy jobbára termelési riportokat, a „sokoldalúan fejlett és a kommunizmus felé menetelő román szocialista társadalom” építőiről írjanak. Ezzel politikai megbízhatóságukat is igazolhatták. (...) Azt se sokan tudják, hogy volt, akit megélhetési gondok miatt is támogatott a főszerkesztő. Például Szilágyi Domokost, aki nemegyszer az apja kabátját viselő, abból alig kilátszó, később az 1977-es bukaresti földrengés áldozatává vált Kobak fiával jött az Előre szerkesztőségébe, hogy felvegye cikkdíját. Páskándi Gézának gyűjtést rendeztünk, amikor kiengedték a Duna-delta „paradicsomából”. Szilágyi jó ideig álnéven, majd nyilvánvalóan taktikai okokból is választott bukaresti román felesége nevén közölte verseit. Ellesett beszélgetésükből kiérződött, hogy Szilágyi és Páskándi barátsága régi keletű, utóbbi mindig Döszinek szólította egykori szatmári diáktársát. Nem szeretném túlértékelni, még kevésbé tisztára mosni volt főszerkesztőmet, de általában tisztelte magán- és családi életünket. Ő maga leszámolt azzal, hogy előbbi „repülős” környezetének, majd nősülésének (is) köszönhetően családja elrománosodott, s nem tudok róla, hogy valakinek saját modelljét ajánlotta volna. Azt se hallottam, hogy valakit meg akart volna győzni: román iskolába írassa gyermekét, mert az előnyösebb! Én inkább úgy láttam, hogy tartásosabbnak, jellemesebbnek ítéli azt a munkatársát, aki korrektül vállalta magyarságát. Ezért is mondtam egy cifrát, amikor még a rendszerváltás előtt Magyarországra települt egyik vidéki kollégánk odaát úgy próbált jó pontokat (s vele jó állást és lakást!) szerezni, hogy többek között Pozsgay Imrének is elsírta: az ő gyermekeit román iskolába kényszerítették! (Mert végül azért minden kitudódik.) Érdekes, az én csemetéimet és sok kolléga gyermekét nem kényszerítették! Igaz, mi nem feltétlenül kerestük a román pártelvtársak kegyét és nem jártunk velük vadászatra... (Részletek a szerző Tollasodásom története címmel 2011 őszén megjelent önéletírásából) Sike Lajos Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. augusztus 21.Újraolvasott és értelmezett Pezsgő-díjas művekTöbbszerzős kötet bemutatására került sor szombaton délután a Bulgakov Kávéház teraszán a Kolozsvári Magyar Napok alatt zajló irodalmi programok keretében. Az Újraolvasott Pezsgő-díjasok című tanulmánykötet a Korunk Komp-Press Kiadónál jelent meg, a kiadványról, illetve annak témájáról Balázs Imre József, a kötet szerkesztője, Kántor Lajos irodalomtörténész, és több jelenlévő szerző beszélt. Balázs Imre József a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán három éven át vezette az erdélyi magyar irodalom oktatójaként azt az újraolvasó szemináriumsorozatot, amelynek keretében mesterképzős hallgatók ismertették és értelmezték a Pezsgő-díjas műveket. Az 1971 és 1983 között évente kiosztott alternatív irodalmi díj kezdeményezője, több visszaemlékezés szerint, Láng Gusztáv irodalomkritikus volt, a díj egy üveg pezsgőből állt, a zsűri pedig spontánul szerveződött, tagjai az akkori legismertebb, véleményformáló romániai magyar kritikusok közül kerültek ki, akik megvitatták az előző évben megjelent köteteket, majd döntöttek „Az Év Könyvét” szimbolizáló Pezsgő-díjról. Balázs Imre József bevezetőjéből az is kiderült, hogy a most megjelentetett kötet a legsikerültebb értelmezések, illetve a témában utólag született tanulmányok gyűjteménye. A könyvbemutatón jelen volt Kántor Lajos is, aki annak idején alapító tagja volt ennek a különleges civil kezdeményezésnek, a rendezvényre pedig, stílusosan, egy üveg jégbehűtött pezsgővel érkezett, hiszen, mint mondta, „megérdemlik a szerzők és a szerkesztő, még ha a francia pezsgőt még nem is”. Kántor Lajos hozzászólásából kiderült, az első „pezsgőzés” 1971-ben volt, Páskándi Géza kapta az első Pezsgő-díjat, Az eb olykor emeli lábát című kötetéért. – Az egész térségben páratlan volt, és az is maradt ez a kezdeményezés. Az „alapítás” legfőbb indítéka az volt, hogy a kritikusok véleménye szerint az ezt megelőző évben nagy igazságtalanság történt, ugyanis nem Szilágyi Domokos kitűnő, mindmáig legjelentősebb kötete, a Búcsú a trópusoktól kapta az Írószövetség az évi költészeti díját, hanem Bodor Pál. Ezen kellőképpen felháborodtunk, és Láng Gusztáv ötlete nyomán „létrehoztuk” a Pezsgő-díjat, amely aztán folyamatosan működött tizenhárom éven át – emlékezett vissza az irodalomtörténész, kritikus. Úgy vélte, ha most visszatekint a díjazottakra, alapvetően jó, vagy éppenséggel nagyon jó választások voltak. – Áttekintve a listát, két vesztese volt a romániai magyar irodalom eme korszakának, akiket nem díjaztunk: az egyik Kányádi Sándor, a másik pedig Bretter György. Mindketten szóba jöttek ugyan a díjazásokkor, de a szavazások alkalmával mégis más kapta meg, természetesen nem érdemtelemül – fűzte hozzá. Kántor véleménye szerint, bár különbözőképpen gondolkodó és különböző ízlésű emberek vettek részt a zsűriben, mégis hajlandók voltak leülni egymással és megvitatni a megjelent munkákat, majd dönteni a díjazottról. Ezek a viták aztán – az első év kivételével – megjelentek az Utunk című folyóirat hasábjain. Kiderült, a pezsgőt végül a díjazott a kritikusok társaságában fogyasztotta el, vendéglőben, vagy valakinek a lakásán. – Ezek a találkozások sem voltak érdektelenek, olyannyira nem, hogy a különböző részletek a szekuritátés besúgói jelentésekben is megtalálhatók, néha olyantól is, aki egyébként tagja volt a pezsgőző kritikusok társaságának – jegyezte meg Kántor Lajos. Balázs Imre József kérésére a jelenlévő szerzők szót ejtettek arról, hogy milyen tapasztalatokkal gazdagodtak a Pezsgő-díjas művek elolvasása során, és beszéltek arról is, hogy közel került-e hozzájuk, és ha igen, miért, az általuk elemzett mű. A díj tizenhárom éves története során a következő szerzők kapták meg a Pezsgő-díjat: Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Sütő András, Bodor Ádám, Szilágyi István, Panek Zoltán, Bálint Tibor, Pusztai János, Székely János, Köntös Szabó Zoltán, Kenéz Ferenc és Király László. Akik pedig újraolvasták a díjazott műveket és reflektáltak azokra, névsor szerint: Andorkó Júlia, Benedek Ágnes, Bucur Tünde Csilla, Deák-Szebeni Imola, Fodor Györgyi, Lokodi Éva-Ildikó, Lőrentz Éva-Noémi, Mikó Imola, Nagy Anna, Nagy Zoltán, Orbán Zsuzsa-Lilla, Opra Melánia, Pap-Mike Ágnes, Péter Edit, Rácz Tímea, Rus Fodor Dóra, Széman Emese Rózsa, Varga Réka és Zsigmond Adél. KÖLLŐ KATALIN Szabadság (Kolozsvár) 2013. október 21.Erdélyiek az összmagyar irodalom élvonalábanAz Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó gáláját tartották szombaton Székelyudvarhelyen a városháza Szent István-termében, ahol immár 18. alkalommal adták át az elismeréseket. Az alapítvány Debüt-díját idén Varga László Edgár költő kapta, akinek Cseréptavasz című első kötete a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál jelenik meg a közeljövőben. Laudációjában Zsidó Ferenc költő, író, az EMIA kurátora és a e-irodalom.ro című portál szerkesztője elmondta, a fiatal költő munkássága markánsan kiemelkedik kortársai közül. Mint mondta, 2008 óta kíséri figyelemmel a pályáját, sokáig nem tudta, hogy a Krónikában tárcákkal jelentkező Varga László publicista és Varga László Edgár költő azonos. Pályakezdő, de szándékosan különválasztja a "hétköznapi" és az "ünnepi" tevékenységet. "Varga László Edgár költészete a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik: a nyugatos és transzszilván értékek, a forma korszerű nyelvezetben és makulátlan igénnyel van jelen verseiben" – hangzott el. EMIA-díjat vehetett át Király László költő, aki novemberben ünnepli hetvenedik születésnapját. Laudációjában Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese azokról az időkről beszélt, amelyekben a Helikon folyóirat ingázó szerkesztőjeként dolgozott abban a munkaközösségben, amelynek Király mellett hajdanán K. Jakab Antal, Szilágyi István, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Mózes Attila volt a tagja. Király László akkor "csak" ötvenedik életéve környékén járt, de Fekete Vince szerkesztőként tőle sajátíthatta el a lapkészítés fortélyait, amelyeket most a Székelyföld háza táján hasznosíthat. Fekete Vince a költőről, a Király költészetéről is beszélt, amely lassan immár fél évszázada tartozik az erdélyi és az összmagyar líra élvonalába. Az erdélyi irodalom magyarországi recepciója A Hídverő-díjat idén Füzi László irodalomtörténész-szerkesztőnek ítélték oda az EMIA kurátorai – Füzi munkásságát Gálfalvi György irodalomtörténész, a Látó nyugalmazott főszerkesztője méltatta. A Hídverő-díjjal évről évre olyan magyarországi irodalomtörténészeket tisztel meg az EMIA, akik sokat tettek az erdélyi irodalom anyaországi megismertetéséért. Füzi László szerkesztőként a hetvenes évek óta folytatja azt a hagyományt, amelyet elődje és mentora, a jeles szegedi irodalomtörténész, Ilia Mihály épített ki a múlt század hatvanas éveitől kezdődően. Ilia volt az első magyarországi szerkesztő, aki teret biztosított a Forrás első nemzedékének és a kezdetektől figyelte Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos alakuló életművét, majd az utánuk következők – Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és még sokan mások – a legnagyobb természetességgel vonulhattak be az összmagyar szépirodalmi kánonba. Életmű-díj Kántor Lajosnak Az idei Életmű-díjat az idén hetvenhat esztendős Kántor Lajos irodalomtörténész kapta. Őróla Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár beszélt. Mint mondta, igencsak sokoldalú és gazdag életművet mondhat magáénak Kántor, önálló köteteinek a száma meghaladja a hatvanat. "Nem akármilyen könyvek ezek, hiszen Kántor a Korunk szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként, esztétaként, kultúraszervezőként mindvégig jelen volt a »gáton«. A színházi kultúra, a médiaoktatás, a képzőművészeti élet sokat köszönhet neki, hiszen katalizált, követte, olykor provokálta a kultúra jelenségeit Erdélyben, segített azoknak az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez történő illesztésében" – hangzott el a méltatásban. Egyed Péter kitért arra: Kántor Lajos irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak műveiben, alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond, majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus Kántor koncepciójának a főszereplői. "Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzszilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával. Az erdélyi alkotók sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük" – mutatott rá a méltató. A jelenlévő, idén nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot külön köszöntötte Lőrincz György székelyudvarhelyi író. "Őt nagyobb testvérként tiszteltem mindig, aki a maga csendes és higgadt módján egy életen át kultúraépítéssel foglalkozott, íróként, szerkesztőként, a PEN Klub elnökeként gyakorolva a diplomáciát. Olyan életművet hozott létre a levelezés, a konjunktúrateremtés révén, amely nélkül ma kultúránk, az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez illeszkedő erdélyi magyar műveltség nem is létezhetne" – hangzott el. Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2013. október 30.Előtérben a műszaki tudományosságEmlékkötet Kelemen Árpád villamosmérnök, feltaláló tiszteletére A Kelemen Árpád születésének 80., halálának 15. évfordulója alkalmából a Kolozsvár Társaság által szervezett kerekasztal-beszélgetésen, tavaly decemberben fogalmazódott meg egy emlékkötet elkészítésének ötlete, amely a jeles villamosmérnök, világhírű feltaláló életét és munkásságát tárná az olvasók elé. A kezdeményezés azért is volt egyedi a maga nemében, mert napjainkban meglehetősen kevés kiadvány jelenik meg, amely műszaki értelmiségiek pályáját állítaná a nagyközönség, ezen belül pedig a fiatalok figyelmének középpontjába, szakmai megvalósításaik, sikereik mellett az emberi vonatkozásokat sem mellőzve. Úttörő kíván lenni tehát a Kelemen Árpádról szóló könyv, amelyet hétfőn délután ismerhettek meg az érdeklődők a Kolozsvár Társaság főtéri székházában. Kántor Lajos, a társaság elnöke megjegyezte: a kötet minden bizonnyal a fiatalok számára is érdekes és tanulságos lesz, akik mostanság egészen más körülmények között tanulnak, és próbálnak elindulni a siker útján. – Kelemen Árpád az olyan lehetetlen körülmények között is, amelyeket a Gheorghiu-Dej és a Ceauşescu-korszak jelentett, a mindenféle falak és gátak ellenére is tudott érvényesülni – hangsúlyozta, majd hozzáfűzte: egyetlen magyar értelmiséginek, egyetlen műszaki szakembernek sem volt eleve biztos az útja. Nem volt elég, hogy valaki tehetséges, alkatra, szociabilitásra is nagy szüksége volt, hogy az akkori körülmények között boldogulni tudjon. Sőt, Kelemen Árpád azon kevesek közé tartozott, akik például meg tudták nevettetni a román diktátor feleségét, Elena Ceuşescut, s bár egyáltalán nem alkalmazkodott a párt által diktált elvárásokhoz, itthoni sikerein túlmenően Nyugat-Európában és Amerikában is megismerték és elismerték. A kötet két szerkesztője, Köllő Katalin és Ferencz Zsolt köszönetet mondott mindazoknak, akik a kiadvány elkészítésében közreműködtek: Vincze Annának, Kelemen Árpád unokahúgának, Imecs Mária villamosmérnöknek, Kelemen Árpád közvetlen munkatársának, Dunkler Sándor építőmérnöknek, egykori osztálytársnak – akik egy-egy interjú erejéig közelebb hozták Kelemen Árpád életét és munkásságát –, valamint Balogh Zsuzsának, a Kolozsvár Társaság ügyvezetőjének, aki összegyűjtötte a rendszerváltás előtt megjelent szövegeket és a kötet képanyagát. Kántor Lajos előszava és Köllő Katalin bevezetője után olvashatók a könyvben az újonnan született írások – beszélgetés Imecs Máriával, Vincze Annával, Dunkler Sándorral –, majd a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága által 1997-ben közzétett Kelemen Árpád-nekrológ és Kötő József búcsúbeszéde kapott helyet. A másik rész – A sajtó tükrében címmel – Somlyai László, Panek Zoltán, Kolozsi Tamás, Kassai Miklós, Rostás Zoltán és Nádas Péter (Murádin Jenő) egy-egy szövegét tartalmazza, legvégül pedig Kelemen Árpád tudományos munkásságát ismerhetik meg az érdeklődők, amelyet ő maga írt, itthon és külföldön megjelent könyveinek listájával, egyetemi jegyzeteivel, dolgozataival, díjaival, az általa szervezett konferenciák és találmányainak listájával kiegészítve. A fényképeken pedig, amelyek a nagyobb fejezeteket elválasztják, Kelemen Árpád életének különböző mozzanatai elevenednek meg, szakmai és magánéleti vonatkozásban egyaránt. Imecs Mária megjegyezte: kollégája, akivel több mint egy negyed évszázadig dolgozott együtt, „utánozhatatlan egyéniség volt, sokan megpróbálták utánozni, de sikertelenül”. – Minden helyzetben spontán módon reagált, függetlenül attól, hogy éppen a kapussal vagy a miniszterrel beszél. Humorral kezelte még azokat az eseteket is, amikor valamivel megbántották, közben pedig folyamatosan küzdött mindenért, megvolt az ehhez szükséges lelki ereje, és mindig megtalálta a megfelelő utat – hangsúlyozta Imecs Mária. Mint mondta, szinte mindenki szerette Kelemen Árpádot – lojális barát volt, azokat is segítette, akiket kevésbé ismert –, ugyanakkor azzal a nem mindennapi képességgel is rendelkezett, hogy szinte előre látta a jövőt. Vincze Anna elmondta: Kelemen Árpád a család büszkesége volt. A könyvbemutató után a vidékre vándorlás kérdéseit boncolgatták az egybegyűltek annak kapcsán, hogy az utóbbi időben több ferences család telepedett le Kajántón, a moderátori szerepkört Jakab Gábor kerekdombi plébános vállalta A Kelemen Árpád születésének 80., halálának 15. évfordulója alkalmából a Kolozsvár Társaság által szervezett kerekasztal-beszélgetésen, tavaly decemberben fogalmazódott meg egy emlékkötet elkészítésének ötlete, amely a jeles villamosmérnök, világhírű feltaláló életét és munkásságát tárná az olvasók elé. A kezdeményezés azért is volt egyedi a maga nemében, mert napjainkban meglehetősen kevés kiadvány jelenik meg, amely műszaki értelmiségiek pályáját állítaná a nagyközönség, ezen belül pedig a fiatalok figyelmének középpontjába, szakmai megvalósításaik, sikereik mellett az emberi vonatkozásokat sem mellőzve. Szabadság (Kolozsvár) 2014. július 4.Gáspárik Attila is hozzászólt az erdélyi besúgóvitáhozA Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója is hozzászólt az erdélyi magyar besúgóvitához. Gáspárik Attila írását az alábbiakban közöljük. Demény kapcsán „Jó szú, rossz szú, életünk nem hosszú, Mégis minden bántalomért elmarad a bosszú.” Király László Dicséretes, hogy a kolozsvári színház a jó előadásai mellett közéleti vitákat, háttérbeszélgetéseket is kezdeményez. Remek ötlet volt pár hete a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session előadás végi beszélgetés a több mint két évtizede letűnt diktatúra lehallgatásairól, besúgási technikáiról. Az eseményről nem tudok beszámolni, mert nem voltam jelen. Tudom, hogy sokan felkapták a fejüket, hogy mit akar ezzel a témával, pláne ilyen módon egy színház. A válasz egyszerű: ha a tudomány, a politika, a média nem kezdeményez, nagyon helyes, hogy a teátrum viszi nyilvánosság elé azt, amiről nap mint nap szót ejtünk magánbeszélgetéseken, kocsmaasztaloknál, internetes fórumokon. A téma fontosságát jelzi, hogy Demény Péter kiváló esszéjére Kántor Lajos, majd Jancsó Miklós is írásban reagált. Magam is jeleztem a maszol.ro-n nemrég, hogy a témával foglalkozni kellene, mert az idő ebben az esetben nem fogja begyógyítani a régi sebeket. A tanúk kihalásával, lehet, hogy hamis következtetésekre fog jutni az utókor. Demény esszéjével, nem lehet, nem szabad vitatkozni. A vélemény szabad. Félek, hogy az unokák még durvábban fognak minősíteni, ha nem segítünk nekik eligazodni. Talán csak annyit fűznék hozzá Péter gondolataihoz, hogy az „apáink” nem szolidaritásból zárnak össze, hanem a kudarcélményeikből. Lassan-lassan rájöttek, hogy hiába volt a betagolódás, a kompromisszum, fölösleges volt a gerinces kirekesztődés, az utókor nem értékeli az akkori alkotásokat… Némán szemléljük, ahogy kitüntetik egymást, s azt hiszik, hogy mi nem tudjuk, amit ők titkolnak. A salieris állapot meg összehozza az embereket. Ami a témát illeti, hát, hogyan is mondjam: először is elkelne a történész a háznál. Az jó, hogy mindenki mindenbe belenéz, de a személyes érintettektől nem várható el az analitikus elemzés. Lassan két éve járok kutatni a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Tanács (CNSAS) archívumába. Úgy voltam vele, mint az Amerikába látogató, kezdő turista. Első alkalom után elhatároztam, hogy írok egy többkötetes sorozatot, fél év múlva már egy jó erős tanulmányban gondolkoztam, majd egy év után elkezdem írni egy esszét. Ma? Minden dolognak oly sok színe van, Hogy aki mindazt végigészleli, Kevesbet tud, mint első pillanatra, S határozatra jőni rá nem ér. A tett halála az okoskodás. Madách Szem elől tévesztjük, hogy minden rendszernek, légyen az demokratikus, vagy diktatórikus (s közöttük valamennyi színárnyalat) van titkos rendőrsége. Ezek a szervek pedig alapos hangsúlyt fektetnek a saját maguk védelmére. Negyedszázaddal a rendszerváltás után sem tudott senki érdemben megszólítani valakit azok közül, akik a szekut irányították, vezették, legalább helyi szinten. Az nem elég, hogy valaki onnan kapta a fizetését, és mai napig tartó perek zajlanak annak bizonyítására, hogy politikai rendőrségként működtek. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy a Párt, a Román Munkás-, később Kommunista Párt védelmét szolgálta a szervezet. Az lehet, hogy párttagként lehallgattak, de az engedélyt a lehallgatásra mindenekelőtt a Pártnak kellett megadnia. Az írószövetség, a színház, a téesz, a gyár, az iskola stb. párttitkára például mindig tudta, kit, miért és hogyan hallgattak le. A lehallgatás eredményei is visszakerültek a párthoz. Az csak a nyolcvanas évek végén történik meg, hogy a szeku a párt fölé helyezi magát. Összegezve, a kapcsolat remekül működött. A fentiekkel csak azt akartam jelezni, hogy a besúgó, kollaboráns, informátor stb. szintig nagyon sok réteg volt. A témát komolyan veendő először a felső szálakat kell kibogozni. A kommunista párt dokumentumai meg elérhetőek. A városi, megyei levéltárak kutathatóak. Ott vannak a nevek, a felszólalások, a jelentések. „Apáink” hajlamosak azt mondogatni, hogy a kettősbeszéd folyamatosan működött, vagyis egyet mondtunk gyűléseken és mást a való életben. Igen ám, de erre (is) volt a szeku, hogy ezt ellenőrizze. A múlt feltárásának mai fázisában bizton állíthatjuk, hogy vezetői székben ellenálló nem ült. Voltak, akik idővel megsértődtek, és a Székely János-i megszavazni, hogy pofázhass, pofázni/ Hogy megszavazhasd állapotban folytatták. Voltak, persze, akik belehaltak. Jut eszembe, milyen cinikus dolog ma Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár szekuritátés együttműködését közös nevezőre hozni. Az egyik belehalt, a másik átvette a Kossuth-díjat és hallgatott élete végéig… Számomra a legérthetetlenebb az a csend, ami a ma élő volt együttműködőket körülveszi, legalábbis ami besúgói (jobb híján használom e szót) múltjukat illeti. A keresztényi tanítás egyik legcsodálatosabb eleme a megbocsátás. Áthatja ez még az ateistákat is. De nem, inkább a szánalmas perek, a joghézagoknak köszönhető felmentések, mint a megtért fiú esete. Lelkük rajta. A mű marad, besúgással vagy anélkül. Ami bizonyos, hogy el kellene kezdeni a múlt feltárását és kibeszélését. Nyilvánosan, tudományosan és szubjektíven. Jó lenne a jelenben elkerülni azt, hogy díszpolgárok, életműdíjasak stb. legyenek olyanok, akik évtizedeken keresztül úgy jelentettek, hogy ezzel negatívan befolyásolták pályatársaik életét, karrierjét. Kevés biztos dolgot tudunk a volt titkosrendőrség működéséről. A Szekuritáté igen kaotikusan dolgozott. Távol állt a szervezettől egy németes, pontos ügyvezetés. Nincs egy nagy füzet, ahol leírták volna, hogy X, Y besúgó, kollaboráns vagy informátor… a többi kifejezésnek pl. Sursă de încredere, persoană operativă még magyar nyelvű megfelelője sincs. A jelenlegi törvények szinte alkalmatlanok arra, hogy hitelt érdemlően valakiről ki lehessen mondani, hogy besúgó, spicli, vagy más „bedolgozója” lett volna a Szekuritáténak. A törvénykezés annyi kiskaput, többféle értelmezést hagy, hogy egy közepes ügyvéd ártatlannak hozhat ki szinte bárkit. A pár éve létrehozott CNSAS igen mostoha körülmények között működik, a mai napig sem kapta meg teljes egészében a volt szekuritátés anyagokat. Többszörösen összetört tükörcserepekből, lehet, sok munkával, tudással és nem utolsó sorban szakmai alázattal összerakni a múlt egy részét. A cél nem az kellene legyen, hogy megőszült, vagy éppen már elhunyt embereket pellengérre állítsunk, mert egy baráti beszélgetés alkalmával, vagy dühében, esetleg éppen részegen azt mondott ki, amit nem is gondolt komolyan. A múltat kellene egy másik szögből is megértenünk, kiegészítenünk azt, amiről azt hisszük most, hogy tudjuk. Miért is? Hogy megértsük a jelent és próbáljuk meg elkerülni a jövőben apáink hibáit. Jöjjön egy kis példa egy 1978 november 21-i háttéranyagból: „Prin….să alimentăm disensiunile, literare (cu implicatii specifice) dinte Suto A si Panek Z inclusiv dintre aderentii lor,in ideea largirii acestora si determinarea de a se demasca reciproc, pănă la cele mai înalte foruri.” Fordítás: "…-n keresztül tápláljuk az ellentéteket Sütő András és Panek Zoltán, illetves híveik között. Előidézendő a kölcsönös leleplezés egészen a legmagasabb fórumokig. Oprea Florin alezredes.” Számomra egyértelmű, hogy ez a szöveg arról is szól, hogy a szekunak fontos volt (?) Kolozsvár és Marosvásárhely közötti magyar-magyar feszültséget az irodalmi berkekben fenntartani, sőt táplálni. Lehet, hogy ez a folyamat, mármint az ellentétek szítása, más eszközökkel, de zajlik ma is, Székelyföld és Partium, Csík és Udvarhely, különböző politikai formák, népiesek és urbánusok, rockosok és népzenészek stb. között? Jó lenne a végére járni. Végül, nehogy valaki azt higgye, hogy ez a „tisztázás” ebben az országban csak az erdélyi magyarokból hiányzik. Korántsem. Az elmúlt lassan-lassan negyed évszázados múltunkban nem emlékszem arra, hogy valamelyik romániai párt, a választási kampányban, a politikai titkos rendőrség bűneinek a felmérésével próbált volna szavazatokat szerezni. Nincs rá igény sem a választók, sem a választottak részéről. és már ez is nagyon sokatmondó. Mit tehetünk tehát? El kellene kezdeni az oral history módszereivel összegyűjteni a történeteket, a politikusokat meggyőzni, hogy a kutatásra több pénzt és gazdasági hátteret biztosítsanak… mert ahogy azt tudjuk József Attilától: a múltat be kell vallani. Gáspárik Attila, maszol.ro 2017. január 29.„Szavak... a semmi mélye felett”- Horváth István költő emlékeNegyven évvel ezelőtt,1977. január 4-én, Horváth Istvánt egy részeg szekuritátés tiszt gázolta el a kolozsvári Mikó utcában. A súlyos sérüléseket szenvedett költőt az orvosok nem tudták megmenteni. Január 5-én, két műtéti beavatkozás után elhunyt. 67 éves volt. Az életének, munkásságának főbb állomásait bemutató írást a költő leánya, Horváth Arany, unokája, Panek Kati, és az életművet kutató irodalomtörténészek közlései alapján állítottuk össze. Összeállításunk a MÁSKÉP sorozatunk része. 1977. január 8-a, a kolozsvári Egyetemiek Háza. Pályatársak állnak díszőrséget Horváth István ravatalánál. A koporsó mellett három összetört nő: az özvegy, Horváth Katalin, az unoka, Panek Kati, és a költő lánya, Horváth Arany fogadja a részvétnyilvánításokat. A Magyar Írószövetség részéről Czine Mihály búcsúzik, Illyés Kinga – a magyar költőket utolérhetetlenül megszólaltató színésznő – elmondja Horváth István talán legszebb, de mindenképpen legismertebb versét, a Tornyot raktam-ot: „Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet, /de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, / s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.” Kányádi Sándor is búcsúzik a költőtárstól: „A magyarózdi torony, neked köszönhetően, drága Pista bácsi, kilátszik az időből. Messzire látszik, kései nemzedékek távlatába. Ama szalontai Csonkatoronyhoz, a farkaslaki két cserefához, a zsögödi házhoz hasonlóan. (…) Megtöretett tested nyugodjék békében ebben a földben, melyet műveltél s értően vallattál, s melyhez haló porodban is hű maradsz. Igéiddé végtelenült lelked tanítsa, gyönyörködtesse maradékaink maradékát is, minket pedig nyugtalanítson, békétlenítsen, ha a tőled tanult hűség szálai bennünk szakadoznának.” A gyászbeszédek után hatalmas hóviharban indul el a gyászmenet Kolozsvárról, hogy elkísérjék Horváth Istvánt utolsó útjára, Magyarózdra. A falu népe ünnepélyes csendben várja a hazatérőt, s a fekete zászlók alatt közeli és távoli rokonok, gyermekkori cimborák, ismerősök, barátok, tisztelők tömege állja körül a sírt. Horváth István, hazaérkezett. Megtér a szülőföldbe, ahonnan 31 éves korában indult el, hogy elhozza az erdélyi magyar irodalomba az évezredes ritmusok lüktetését. A magyarózdi földművesből költővé lett Horváth Istvánnak egyetlen törekvése volt: hogy a szülőfalujából magával hozott kultúrát, emlékeket megmentse az enyészettől, az általa megismert és megszeretett magyarózdi világot kimentse a halál malmai alól. De vajon ki lehet-e fogni a feledésen, a múlandóságon? A szavak segítettek neki: „Isten-teremtő szavak, / rátok bízom magamat: / imbolygó életemet / a semmi mélye felett.” „Jártam piros arccal fehér ludak után…” – a gyermekévek A vasúttól, országúttól távol eső Magyarózdon, egy zárt, rejtőzködő Kis-Küküllő menti faluban látja meg a napvilágot Horváth István 1909. október 10-én. Az ölbeli gyermeket nagyszülei gondozzák, mert a szülők messzire szegődnek el, mindenféle nehéz fizikai munkát vállalva kuporgatják össze a pénzt egy nagyobb darab földre, és eleinte nem viszik magukkal, csak hároméves korában, 1912 őszén, amikor Budapestre kerül a kiscsalád, ahol apja utcaseprőként, majd szállítógyári munkásként, végül pedig telefongyári szakmunkásként dolgozik. Édesanyja előbb szobalányként, később viceházmesterként talál munkát. A családban fennmaradt legenda szerint, melyet a költő édesanyja mesél el újra meg újra, már ott, Pesten megjósolják Horváth Katalinnak, hogy híres ember válik Pista fiából. Az esetet aztán maga a költő is megörökíti életrajzi írásában. A pesti bérház kapujában, ahol az édesanya már korán reggel a bejárat márványlépcsőjét fényesíti, Pistuka a nyüzsgő utcát bámulja lenyűgözve: vonzza is, taszítja is a nagyvárosi forgatag. Két úriember lép be a kapun, a három éves kisfiúba botlanak, és rövid kérdezz-felelek után néhány fillért nyomnak a markába, amire a gyermek azt mondja: - Én ezt nem veszem el, mert az én apukámnak van pénze. – Talán az asszonyságé a kisfiú? – fordul a viceházmesteri teendőit ellátó anyához az egyik úriember, meglepődve a kisfiú önérzetes válaszán. – Mit csináltál, Pista? – ijed meg az asszony. –Ajándékot adtunk neki, pénzt, s nem fogadta el. – mondják az urak. – Te gyermek, te nagy tudós, híres ember leszel még.” - búcsúznak el mosolyogva. A betű vonzásában A hírnévre azonban még várni kell, és nem keveset, annak ellenére, hogy édesanyja nem hagyja kialudni a lángot: a hitet, hogy valakivé kell válni, ő oltja a fiába. Az édesapját 1914-ben behívják katonának, a csonka család hazaköltözik Ózdra. Az öt éves gyermeket már rendszeresen munkára fogják, mert kell a segítő kéz, ha a férfiak a fronton vannak. A lelket a családban az édesapa halvány rózsaszínű harctéri levelezőlapjai tartják: „szeretet kedves társam és édes szüleim ezel a pár soraimal tudatom hogy én hálajó istenek elég jo egéségnek örvendek mejhez hasonlot keteknek is kivánok…. Mert edig az életem megvan…” A leveleket sokszor ő olvassa fel édesanyjának, aki nem tud írni-olvasni, fiának azonban más jövőt szán. Pista mohó tanulási vággyal megy iskolába, a betűket már ismeri, azonban a háború miatt többször nincs tanító, mint ahányszor van, úgyhogy negyedik osztályos korában sokszor ő tanítja az elsős-másodikosokat írásra, olvasásra. Édesanyja 1920-ban beíratja a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumba, de az apa, aki időközben hazakerül a hadifogságból, felháborodva zárkózik el fia taníttatásától: – Kúdustarisnyával akarsz urat csinálni belőle? A paraszti világból nem engedi el, nem engedi el maga és a kemény munkával szerzett családi gazdaságuk mellől egyetlen fiát, annak ellenére, hogy látja, a gyermek más, mint a többi: kivételes érzékenysége, mohó tudásvágya, élénk képzelőereje nem kerüli el senkinek a figyelmét sem a családból, sem a faluból. Játszótársai is csodálkoznak, hogy milyen ötletekkel áll elő Pista, libapásztorkodás közben. Magó Ferenc Kaszás, Horváth István magyarózdi játszópajtása meséli el jóval később, a költő halála után, hogy milyenek is voltak a Pista által kitalált játékok: „ Ez a Pista már kicsi korában olyan volt, hogy ha valami olyasmit hallott vagy olvasott, ami nagyon megtetszett neki, rögtön azzal állt elő, na, gyertek csináljuk meg… Hallottuk az öregektől, hogy Jézus Krisztus járt Szent Péterrel a földön. Nosza, rögtön Pista lett a megváltó, Magó Ferenc Cibóknak azt mondtuk, hogy ő Szent Péter, én pedig az öreg isten, mivel hármunk közül én voltam a legidősebb. Mit csinálnak az istenek? Ugye, a magasban vannak, villámot szórnak, esőt zúdítanak a földre, s intézik a nép sorsát… Felmásztunk mi is a kakasüllőre, és hullattuk a népre az áldást… Egy másik alkalommal meg beoltottuk egymást: akáctövissel és kutyatejjel. Hogy ne kelljen az orvosok elejébe menjünk. Pista írt is erről egy verset, megvan valamelyik könyvben…” Valóban megvan. Paraszt oltás a címe. Szóval, nem mehet kollégiumba a gyerek, akármilyen tehetséges is, akármennyire bújja a könyveket, mert mi lesz akkor a földdel? A sok munkával, nagy fáradtsággal és verejtékkel összekuporgatott földdel. Marad az önmaga művelése, mint egyetlen lehetőség. Az iskola szegényes könyvtárát, a tiszteletes könyveit mind egy szálig elolvassa, s teszi ezt sokszor holdvilágnál, mert a petróleum drága, napközben pedig munka van, nincs idő az olvasásra. Az átolvasott éjszakák végigkísérik a fiatalságát, látása is emiatt romlik meg visszafordíthatatlanul. Jóval később, már ismert, befutott szerzőként, az Utunk folyóirat szerkesztői állásából fogják betegnyugdíjazni a 13 dioptriás szemüveget viselő költőt. Gyerekkori lopott olvasásairól meséli később, már ismert íróként Marosi Ildikó riporternek, hogy ha tehenet fejni ment, akkor is könyv volt nála. „ Aztán a csűrbe, a zabszalma alá rejtőztem, jól behúzódtam, hogy apám ne lásson. Emlékszem, a tanítótól egyszer megkaptam Dumas Három testőrét, s hát a harmadik kötetet, a nagy dugdosásban megrágták az egerek. Anyám jelként mindig megverte az ablakot, ha jött apám… Pedig apám is szeretett olvasni, de akkor bűn volt a falusi ember szemében az olvasás. Abban az időben még kukorica lapira, egyszer még az ökör szarvára is verset írtam, igaz, jött is mindjárt a kritikus eső, s helyben lemosta.” 1923-ban az egész család Kolozsvárra költözik, szolgálni. A New York szállóban alkalmazzák őket: apja éttermi szolga, anyja mosónő, ő pedig mosóházi szolga. Aztán 1925-ben Bukarestbe indulnak szerencsét próbálni. Apja bejut a Suchard csokoládégyárba, anyja szobalány lesz egy bojárnál, ő pedig egy zöldséges üzletbe áll be szolgának. Az itt töltött évről írja az író, hogy soha annyit nem éhezett, mint akkor. Napi 16-18 órát dolgozik, éjfélkor fekszik, hajnali négykor kel, ládákat hord, piacra jár, cipekedik, a tulajdonos pedig főtt krumplin és savanyú túrón tartja, de abból is csak keveset ad. Onnan vergődik vissza a faluba, ahol aztán a szolgálatból vásárolt földnek a megművelésével foglalkozik, a szülei csak hónapokkal később jönnek haza. Önéletírásban így emlékszik ezekre a napokra: „Amíg a szüleim haza nem jöttek, fűtetlen szobában laktam, mivel kemencénk nem volt. Olyan kemény tél köszöntött be már december elején, hogy amint este lefeküdtem és Jókait olvastam, leheletemtől zúzmara rakódott a nagy pokróc bolyhára, amivel takaróztam.” Húsz éves korában megnősül. Falubéli lányt vesz el, Bíró Katalint, aki alig tizenöt éves, amikor bekötik a fejét. Élik – most már együtt – a kisföldű gazdák küzdelmes életét. Horváth István folyóiratot járat magának, és tudományos újításokat próbál bevezetni – az egész falu derültségére – az évezredes szabályok mentén történő földművelésbe. „Amikor egy február végi napon a vásott marhavakaróval felmásztam mohás almafánkra, és elkezdtem vakarni az ágakat, a szomszédomból kacagni kezdtek, hogy megbolondultam: fákat vakarok, holott mások a marhákat se vakarták szívesen.” Az önműveléssel azonban nem hagy fel, akármennyi gúnyolódás érje. A számtant, amelyből annak idején a háborús körülmények között a négy alapműveletet sem sajátíthatták el, egy nála tíz évvel fiatalabb elemi iskolás unokaöccsétől meg egy hetedikes tanítóképzős számtankönyvből házasemberként tanulja tovább. A földrajzot úgy tanulja, hogy az apja által fogságból hazahozott világtérképen követi Grant kapitány gyermekeinek kalandos utazását. Így telik el még tíz év Horváth István életéből. Közben megismeri Ady, Áprily Lajos, Reményik költészetét. Már harminc éves, amikor a második világháború – a bécsi döntés nyomán – átírja a határokat: Magyarózd Romániához szakad. „Náci Pista író lesz...” 1940 nyarán, kora őszén elterjed a faluban a hír, hogy – "Náci Pista most már nem fogja a fődet túrni, hanem elmegy, és író lesz belőle…" Náci volt a ragadványneve az idősebb Horváth Istvánnak. Mikor a költő édesapja megszületett a falu asszonyai hasonlóságot véltek felfedezni közte és zsidó boltos Ignác fia között: „te, ez világra ajan, mint Náci, a zsidó bótas”. Így kapták a Náci a ragadványnevet. A hír igaznak bizonyul. 1940 októberében dönti el Horváth István, hogy családostól Kolozsvárra költözik, és a paraszti munkák helyett megpróbál az írásnak élni. Már azelőtt megjelenik a Magyar Nép című hetilapban néhány verse, ez az egyetlen lap, amelyre rendszeresen előfizet, és amelynek a szerkesztőségébe elküldi írásait, amiket közölnek is a szerkesztők, mint egy tehetséges, falusi verselőnek a rímeit. Horváth István azonban többet szeretne, így hát nekivág az útnak, feleségével és nyolc éves Aranka lányával, háborús körülmények között. Egy 1940. október 21-én keltezett levelében leírja viszontagságos utazásukat, és keserves találkozásukat az idegen nagyvárossal, de levelét mégis bizakodóan fejezi be: „Lehet, hogy a télen minden nyomornak ki vagyunk téve, de istenben bízunk, és nem csüggedünk.(...) Ne búsuljanak… Csókolja szerető fiúk, Pista”. Kolozsváron a család előbb alkalmi munkákból él, egyik napról a másikra, mígnem 1940. november elsején a családfőt az Egyetemi Könyvtár alkalmazza szegődményes kisegítő szolgaként. Két évig dolgozik itt, ezzel párhuzamosan olvas és ír, ír és olvas. Majd pedig a Filozófiai Intézetben lesz altiszt, de ekkora már jó barátságban van Jékely Zoltánnal, aki felfigyel a tehetséges, magát folyamatosan művelő szolgára, aki csak öt elemit végzett ugyan, de olyan buzgalommal képezi magát, hogy már a legnehezebb nyelvezetű filozófiai munkáktól sem riad vissza. Első verseit Jékely helyezi el a Pásztortűzben, ezzel pedig megnyílik Horváth István előtt minden út, lehozza verseit az Erdélyi Helikon is, és 1943-ra már készen áll az első kötete, Az én vándorlásom: „Jöttem valahonnan. / Megyek valahova. / Az én vándorlásom / Nem szűnik meg soha./…/ Hallgattam a csendnek/ beszédjét a télben. Csillagok üzentek / titkokat az éjben. / Lelkemet pengette /az Istennek ujja, / hogy rezgő húrjain/ örökkétig fújja…”. Első verses kötetéhez Jékely Zoltán ír előszót, és ajánlja a költőt az olvasók figyelmébe. Magyarózdra is elérkezik az írói sikereknek a híre. Hiszik is meg nem is a falubéliek. Ki hallott már olyat, hogy írásból is meglehetne élni? Innen már gyors egymásutánban következnek az események: Jékely Zoltán bevezeti pártfogoltját az alakuló Termés folyóirat alapítói, szerzői körébe: itt köt életre szóló barátságot Szabédi Lászlóval, Kiss Jenővel, Bözödi Györggyel, Asztalos Istvánnal. Illyés Gyula közli a Titokkereső című ars poeticáját a Magyar Csillagban, Zilahy Lajos hozza a Kipergett magvak-at a Hídban, több verse jelenik meg a Forrásban, Püski Sándor kiadja novelláskötetét a Magyar Életnél… és aztán beköszönt a rendszerváltás. Horváth István költészetéről és írásairól, amelyek az 1950-es években születtek egyértelműen megállapították kritikusai, hogy nem az igazi Horváth István-i vonulathoz tartoznak. A költő nem találja sem a helyét a megújult világban, sem a hangját, hogy miként is kellene viszonyulnia ehhez az új, gyökeresen megváltozott rendhez, és egyáltalán: versben hogyan kellene szólania. A szerep, amit játszania kell, amit ügyesen rákényszerít a kommunista kultúrpolitika, idegen tőle. Hosszú évek telnek el azonban, amíg ismét önmagára lel. „A nagyapaember” A nagyapaember Panek Kati színésznő szóalkotása. A költő lánya, Horváth Arany, Panek Zoltán íróhoz megy feleségül, de útjaik szétválnak, és Kati lányukat az anyai nagyszülőkre bízzák. Panek Kati pár hónaposan kerül a fiatal nagyszülőkhöz – Horváth István alig 48, felesége pedig 42 éves. Attól kezdve a szülői gondoskodást és féltő, óvó szeretetet a kicsi Kati a nagyszüleitől kapja: nagyszülei nevelik fel. Az unoka lesz az, aki ismét fényt, derűt, boldogságot hoz viharvert házasságukba-életükbe. „Kicsi unokám, drága gyermek, / Be nagy titok vagy, s hogy ismerlek. / Pisze orrocskád mongol nyerge / anyám vonása, de amelybe’ / én és anyád is benne élek. / Ó, hát hogy is ne ismernélek!” (Unokám) Horváth István felett időközben elröpül tizennégy munkás esztendő, jóval és rosszal egyaránt, felépíti Kolozsvárott, a Görögtemplom utcában a családi házat, az Utunk folyóiratnál dolgozik szerkesztőként, súlyosan megromlott látása miatt azonban nemsokára betegnyugdíjazzák. Soha nem érezte magát otthon a nagyváros idegenségében, hanem szülőfalujába s annak közösségébe kívánkozik állandóan vissza.Nyaranta, míg felesége Kolozsváron a házat-kertet tartja példás rendben, a költő magával viszi kicsi Katit Magyarózdra, idős édesanyjához. Ezek a nyaralások életre szóló élményt jelentenek mindkettejüknek, amikor a nagyapa – Apó – mindazt meg tudja mutatni a maga valóságában és mélységében az unokának, ami gyerekkorában körülvette, mindazt, amiről ír, ami őt költőként meghatározza: Magyarózdot és az ott élő emberek évezredes kultúráját. Ózd monográfiájának a megírását nyugdíjba vonulásakor, 1959-ben határozza el, és több mint tíz évig dolgozik rajta: az összegyűjtött anyag, 850 gépelt oldal, 1971-ben jelenik meg Magyarózdi toronyalja címmel. Az anyaggyűjtés azokon a nyarakon történik, amelyeket Kati unokájával otthon tölt. Az ózdi Pekri-Radák kastély szomszédsága szolgáltatja az ötletet arra a szerepjátékra, hogy nagyapa és unokája „szerződést” kössenek, és gróf Stephanus Horváth szakácsként és szobalányként alkalmazza kisunokáját a magyarózdi nyári vakációk időtartamára. Részlet Panek Kati A nagyapaember című, hamarosan megjelenő könyvéből: „Egyszer aztán kitaláltuk, hogy nagyapám ezentúl gróf Stephanus Horváth, és én leszek a kiscseléd, aki a továbbiakban kiszolgálja őt, ózdi vályogházunk teljhatalmú urát. Valóságos, igazi szerződést írtunk alá ketten, és boldogan álltam szolgálatba… Egyszer, egy tikkasztó nyári napon, szokásos munkám végeztével, nagyapám is leteszi a pennát, s szólít: - Gyere csak egy cseppet, kicsi szógám. A forgatókönyvnek megfelelően válaszolok - Mit parancsol, méltóságos gróf úr? - Azt, hogy húzzál lábbelit, mert felmegyünk a kerten a cigánysorra” Így emlékszik Panek Kati arra a napra, amikor nagyapját először kísérte el gyűjtőútjára, először csodálkozhatott rá a falubeli cigánybanda muzsikájára. Később az asszonyok énekelte népdalokat tanulja meg, nagyapja örömére. Majd öregasszonyok balladáit, keserveseit és a siratókat is. Nem is tanulás ez, annyira megérintik ennek a muzsikának a mélységei, hogy a gyermek Panek Kati észrevétlenül szívja magába mindazt, amit hall. Attól a pillanattól kezdve életének része, állandó kísérője lesz a népi muzsika. – Ezt te hol tanultad, Apónak madara? –örvendezik büszkén a nagyapa, amikor Katiját először hallja keservest énekelni. Ekkor tudatosul benne, hogy unokája valóban tovább fogja vinni mindazt, amit ő az enyészettől meg szeretne menteni. Később, Kolozsváron meséli el Horváth István a költőtárs Kiss Jenőnek, hogy amikor unokája az öregasszonyoktól tanult katonadalt énekelte, úgy érezte mintha az idő zavarodott volna össze: az unokája siratta az ő háborúba induló édesapját. A nagyapa végül meghívja unokája leánypajtásait a szülői házba – a Tesla magnójáról szól a maga gyűjtötte tánc alá való muzsika, estéről estére, hogy a gyermek megtanuljon táncolni is. Ezek az élmények határozzák meg aztán Panek Kati későbbi, népdalénekesi pályáját, hogy amikor Erdélyben még a táncház szót se ismerték, ő már elsőként, és utánozhatatlanul énekeljen az tévé- és rádióműsorokban, majd később a táncház egyik alapítójaként zenekari kísérettel is előadhassa a Horváth István gyűjtéséből származó anyagot. A falu múltja iránti érdeklődése Horváth Istvánnak még abból az időből származott, amikor magyarózdi gazdaként éveken keresztül részes művelője Johann Konradsheim bárónak, gróf Teleki Ilona férjének, akik a magyarózdi kastély utolsó tulajdonosai. Akkor még senki sem sejti, hogy közeledik a második világégés, és a báró menekülni kényszerül, mindent hátrahagyva. Konradsheim bárónak szenvedélye lett Ózdon a régészkedés: hallott arról, hogy szántás közben ki-kifordít az eke egy-egy érdekesebb cserepet, szerszámot a földből. Vasárnaponként Horváth István a báróval társulva járják a falu határát: az előbbi a tudásszomjtól fűtve, az utóbbi anyagi haszonra is számítva. Számos kőkori, bronzkori wittenbergi, kora vaskori hallstatti kultúra maradványait találják meg, edényeket, dísztárgyakat, szerszámokat gyűjtenek össze, amelyeket a kastély egyik erre a célra elkülönített termében helyeznek el. Ekkor tárulnak fel Horváth István előtt olyan összefüggések a falu homályba vesző múltja és jelene között, amelyek tisztázására évtizedek munkáját fordítja majd a Magyarózdi toronyalja falumonográfia megírásakor. 1945-ben, a háború befejezése után, az EMKE küldöttjeként utazik sürgősen Kolozsvárról Ózdra, hogy megmentse, ami még menthető a kastélyban összegyűjtött régészeti anyagból. Későn érkezik, a kastélyt feldúlva találja, a régészeti anyagnak a fém- és kőszerszámait széthordták, a restaurált kerámiát összetörték. A hiányos gyűjtemény és a megrongált tárgyak egy részét a marosvásárhelyi múzeumba menekíti, a nagyközönség számára pedig megmaradnak a leírások, amelyeket a Magyarózdi toronyaljá-ban olvashatunk, amelynek előszavában ezt írja Horváth István: „Én vagyok ez a könyv. De nemcsak én. Az a nép is, amelyhez tartozom… Sohasem szakadtam el a szülőfalumtól…” Az utolsó nap Elröpülnek a gyűjtés, a megírás, a szerkesztés évei. A monográfia megjelenik. Az unoka gyermekkora véget ér. 1976-ban Panek Katit felveszik a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolára. Innen küldi nagyapjának a születésnapjára a köszöntő és egyben beszámoló levelet, amelyben csöppnyi bűntudat is lappang, hisz ő fiatalon új életet kezd, nagyszülei pedig ott maradnak Kolozsváron. „Apókám, ugye hihetetlen, hogy úgy el tudtunk szakadni a régi, 19 évig megszokottól és úgy hozzá tudtunk nőni az újhoz. (… ) Kívánom: ne csalódj bennem. És ha lehetne: legyek örömödre.” Legközelebb a téli vakációban találkoznak. Nagyapa és unoka is készülnek a találkozásra, hosszú beszélgetésekre. A vakáció napjai gyorsan elrepülnek, a színinövendéknek január negyedikén indulnia kell vissza, Vásárhelyre. Ismerősök viszik autóval, de késnek, marad hát egy kis idő, ügyes-bajos dolgokat intézni. Kati kiszalad a Béke térre, levelet postázni. Itt találkozik – teljesen véletlenül – nagyapjával, aki hazafelé tart a Görögtemplom utcába. Unokája kérésére azonban megváltoztatja szándékát, és elkíséri őt a Mikó utcába, ahol Horváth István lánya, Kati édesanyja, Horváth Arany lakik. Az egyezség szerint oda érkezik, Katit felvenni, az autó. Beszélgetés közben arra lesznek figyelmesek, hogy a ház előtt, az út túloldalán megáll az ismerősök gépkocsija. Indul a lány, kezében két könnyebb csomaggal kiszalad. A nagyapa is indul unokáját kikísérni, kezében egy bőrönddel. Kilép a kapun, lelép a járdáról. Az autónál a csomagokat rendezők csak az óriási csattanásra fordulnak meg. Már késő. Utóirat A részeg autóvezetőnek nem kell bűnhődnie tettéért. A párt és a titkosszolgálat megvédi emberét: a gázolásnak nem lesznek büntetőjogi következményei. A magyarózdi sírkőre annak a Jékely Zoltánnak a verssorai kerülnek, aki először jelentette meg Horváth István verseit a Pásztortűzben: „Kire ficánkoló autó tiport, Nyugtasson a falud, Szegény költő-Tiborc!” Negyven év telt el a tragikus esemény óta. Megérett az idő Horváth István újraolvasására. „Én voltam? / Ki tudja? / Én se. / Az Idő / vízesése / lezuhintott / és elseper. / Kőből fövényszem, / mi leszel? – / kérdeném. / S kitől? / Kagylók / törött / héja közt / én is / tovább / török. / S végül / a víz is / elfelejt.” (Az idő vízesése) |Víg Emese maszol.ro 2017. február 4.Bölöni Domokos: A szárnyalás megállíthatatlan! (Tárca)„A csákány koppan, és lehull nevedről az ékezet...” – az önkéntes száműzetésben élt nagy magyar író Halotti beszédének mély fájdalmát szűkebb pátriánkban is átéreztük; néha tragikomikus színezetben. Panek Zoltánnál olvasható: „A 25 éves Utunk ünnepére írt humoros megemlékezésemben Félix Dzserdzsinszkijtől, a korábban a varsói nyilvános illemhelyek volt felügyelőjétől is idéztem: »Önök jól tudják, miben rejlik az én erőm: én sohasem kíméltem magam!« A nagy Ő helyett nagy A betűt szedtek, tehát: »Anök jól tudják stb.« A gépindítás előtt egy perccel vettük észre Gálfalvi Zsolttal.” (Hallottam olyan változatot is, amely Nagy Istvánnak tulajdonítja az ominózus mondatot, és Marosi Péter lett volna az árgus szemű észlelő.) Mindez egy sportcikk címe kapcsán jut eszembe. Hogy ti. mennyi baj származhat abból is, ha csak egyszerűen lekopik valamelyik betűről az ékezet. A régi típusú nyomdákban kézzel szedték a cikkek címét, betűt betűhöz illesztve. És gyakran fordult elő, hogy amikor elkészült az ólomhenger és beindult a gép, az Á-ról, É-ről, Ő-ről, Ű-ről pár száz újságpéldány kinyomtatása után már kezdett lekopni az ékezet. Ilyenkor a tisztafej, ha nem ment még haza, szólt a mesternek, és az vésővel próbálta helyrehozni a hibát, rányomva az ólomból az A-ra valami gyűrődést, hogy némileg Á-nak tűnjön. Maguk a nyomdászok is odafigyeltek; az állásukkal játszanak, ha szarvashiba reked a címbe. A diktatúra idején éppen ilyen költői zászlót tűzött lelkes irománya tetejére egyik megátalkodott levelező. Mennybe emelte a pártot és a Kárpátok Géniuszát; csak a cikk végén derült ki, hogy voltaképpen a kedves szomszédját jelenti fel, aki szégyenteljes módon konkurál a sokoldalúan fejlett állami monopóliummal, ugyanis éjjelente titokban alma- és szilvaszeszt állít elő, és jó pénzért árulja a kültelki munkakerülőknek. Puliszkával bélelt mosdótálas pálinkának mondta a folklór akkoriban azt a fajta házi itókát. „A diadalmas szocializmus megállíthatatlanul szárnyal a kommunizmus legmagasabb csúcsai felé, és ennek a szárnyalásnak nem vethet gáncsot a kapitalizmust visszacsempésző zugkocsmárosok megátalkodott szabotázsa!” A szerkesztők voltaképpen örültek a „külsősök” ilyesfajta megnyilvánulásainak (nem sok akadt belőlük), hiszen a „belsősök”, a „profik” zöme irtózott a kényszerű penzumoktól. A bátrabbja nyíltan el is utasította a dicsőítő koszosmunkát. A reggeli eligazítást követően a szerkesztőségi titkár kiadta gépelésre a kéziratokat, azokat végigolvasta a szolgálatos szerkesztő, a titkár fölvázolta a laptervet, a főszerkesztő vagy a helyettese áttekintette a másnapra tervezett egész anyagot, ha maradt idő, déltájban egyeztető megbeszélést tartottak, aztán a mindenes elbaktatott vele a nyomdába. Ott két korrektor vette kezelésbe a gépelt cikkeket, tőlük került a vaskos anyag a szedőterembe, ahol ólommá nemesültek a szavak és mondatok. A tisztafej utolsónak olvasott el mindent, nála volt a mágikus kis pecsét, rajta két betű: BT, azt jelentette, hogy bun de tipar, ez az egykori Nihil obstat kommunista változata. (Némely egyházakban manapság is működik, a kiadvány elején ott a Nihil obstat, vagyis az egyházi hatóság részéről a nyomtatásnak, megjelenésnek semmi akadálya, jöhet az imprimatur: a könyv, esetünkben a lap szabadon kerülhet az olvasó elé.) „A SZÁRNYALÁS MEGÁLLÍTHATATLAN!” Így nézett ki a cím. A nyomdai mester azonnal kiszúrta, hogy ez egy dögre hizlalt rizikófaktor, és nagy baj okozója lehet. Huncut székely létére mégis sunyított, ugyanis az aznapi tisztafej egy roppant kekec alak, beszari riporter volt, rettegtek tőle, mert nagyon lassan olvasott, félt ráütni a BT-t az oldalakra, minduntalan betelefonált a főnöknek, hogy ezt lehet-e, amazt szabad-e, és ha így, s akkor meg nem úgy, izé, nem lesz-e belőle valami botrány, mert mit szólhatnak azok... odafönt?!... Mindig elhúzódott miatta a lapcsinálás. Nagyon utálták, ezért Zagyvafejnek becézték egymás között a nyomdászok. Végül valahogy mégis rányomódott a BT pecsét, és hát jó későn: a mester elindíthatta a gépet; de Zagyvafej nem mert hazamenni, míg ki nem nyomják a teljes példányszámot. Ott téblábolt tisztes közelségben, pedig szörnyen zúgott a feje a pokoli zajtól. Ekkor a mester csak int egyet, és hirtelen leállíttatja a rotációst. Kivesz egy példányt, odaadja Zagyvafejnek, az tétován nézegeti, majd értetlenül vonogatja a vállát. Miért álltunk le? Hiszen semmi hiba nincs a lapban! Nincsen-é, kacag a mester, majd rámutat az olvasói rovat nagybetűs címére. Bizony, hibádzik az Á-ról az ékezet. Na? Mit csináljunk? Mész a börtönbe? S veled mi is: Tee, te... tisztafejű balf...?! Fogta a vésőjét, nyomott az ólomból egy „ékezetet” az A-ra. Ezt a műveletet még háromszor meg kellett ismételnie, míg elérték a rendelt példányszámot. A becsület megmaradt, senki sem került börtönbe. A főszerkesztő máig sem tud róla, pedig rég nyugdíjba vonult, helyettese pedig okosan hallgatott, pedig neki a mester néhány keresetlen szóval „beszámolt” a kínos esetről. Hálából Zagyvafej együtt áldomásozott a fiúkkal. Tele táskával csengettek be hajnali négykor a főtéri vendéglő hátsó (cselédbejárati) ajtaján. Némi várakozás után előkecmergett egy ásítozó öregúr, az egykori főpincér, akinek alkalmi szállást kínált a raktári fertály. „Kik azok?”, kérdezte. Beengedte őket, régi kuncsaftjait. A pálinkákat és a sok sert is Zagyvafő fizette. Hat órakor még danolásztak. „Szárnyalásuk” csak fél hét tájban csillapodott. Taxit hívtak, hazavitették magukat. Kedvezményes fuvardíjjal, hiszen a sofőrök elsőnek jutottak a friss olvasnivalóhoz. (Nincsen benne szinte semmi, és még az sem érthető. De mégis a mi lapunk...) A nyomdászok a diktatúrában is urak maradtak. Pedig mennyi lelkes politikai cikk születik manapság is... És azokat nem „külsősök” írják! Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 5.DOLGOZÓ NŐ: A KOMMUNISTA ROMÁNIA LEGNÉPSZERŰBB MAGYAR NYELVŰ NŐI MAGAZINJAA Dolgozó Nő az államszocialista, kommunista Románia legfontosabb magyar nyelvű női magazinja volt, egy folyóirat, amit tízezrek olvastak, nem csak nők, hanem az egész család, egy folyóirat, amire a harminc év felettiek ma is emlékeznek és nosztalgiával gondolnak vissza. Nem egyszerűen egy női magazin volt: a szabásminták és a háztartási tippek mellett szépirodalom, művészetek, utazás, politikai propaganda, feminista törekvések is helyet kaptak a bizonyos években akár 42 oldalas folyóiratban. A téma, pontosabban egy ilyen színes, sokrétű sajtótermék kutatása, történelem, szociológia, antropológia, sajtó- és politikatörténet határán mozog, a folyóiratnak rengeteg féle különböző olvasata lehet, több tudomány, tudományág számára is izgalmas kutatási témát jelenthet. A Dolgozó nő folyóirat a teljes szocialista-kommunista időszakban megjelent, 1945-től 1989-ig, így a teljes rendszer, illetve a rendszer változásai lenyomatának is tekinthető, egy izgalmas, forráskritikát igénylő, de sok információt nyújtó forrás. A folyóiratot Kolozsváron szerkesztették magyar szerkesztők, cenzúrázása és nyomtatása a bukaresti Scânteia házban történt. Épp a nyomtatás helyszíne miatt az egyik legigényesebb kivitelezésű folyóirat volt Romániában, mely a negyvenes évek végén 5.000 körüli példányszámban jelent meg, ám a rendszerváltás előtt már 110.000 lapot nyomtak havonta, amiből körülbelül 80.000 az előfizetők megrendelésére készült.[1] Az első években épp csak „szárnypróbálgató” feminista szellemiségű, még képek nélküli pamflet vagy füzetszerű folyóirat 1948-ban került a Romániai Demokrata Nők Szövetségének (RDNSz) hatáskörébe, illetve irányítása alá, ami egy tudatosabb – mai szóval élve – imázs kialakítását vonta maga után, szigorúbb irányelveket és megvalósítandó célokat hozott. 1948 külalak szempontjából is fordulópontot jelent, hiszen ekkor tűnnek fel az első fotók is a címlapokon. Sütő–Egeressy Zsuzsa, a folyóirat egyetlen korábbi kutatója szerint a kezdeti számok inkább propagandafüzetekre hasonlítottak, mintsem képes női magazinokra. Ezeknek még nem volt illusztrált címlapjuk, sem gazdag illusztrációs mellékletük, a hangsúly a szövegre, annak mondandójára esett.[2] Az 1948 után megjelenő folyóiratot egész léte alatt meghatározta az RDNSZ, s a női szervezet bőven szolgáltatott témát cikkekhez, riportokhoz. A folyóirat végig a szövetség szócsöve maradt, de nem csak az övé, hiszen a „kötelező” témák mellett még sok tartalommal megtöltendő oldal maradt, amiket a kolozsvári szerkesztőségben a korszak viszonyaihoz képest szabadon írtak tele. A folyóiratnak sok neves, akár tudományos vagy irodalmi tevékenysége által ismert szerkesztője volt a közel 45 év folyamán. Első névvel jelölt főszerkesztője az 1947/6-os számtól Berde Mária volt – aki szépíró és újságíróként is a korai feminista törekvések egyik leghangosabb erdélyi szószólója volt. A főszerkesztői pozícióban Látó Anna, Orosz Irén, 1954-től Erős Blanka, 1973-tól Turósné Jakab Irma követték. A Dolgozó nő szerkesztői között olyan ismerősen csengő neveket említhetünk, mint Jordáky Lajos, Marton Lili, Varró Ilona, Erdélyi Lajos, Nagy Olga, Létay Lajos, Lázár József, Kányádi Sándor, Korda István, Kovács Erzsébet, Panek Zoltán, Szilágyi Júlia, Páll Árpád, Lászlóffy Csaba. Grafikai kivitelezésével jeles erdélyi magyar képzőművészek foglalkoztak, mint például Gy. Szabó Béla, Vernes András majd Cseh Gusztáv.[3] A folyóirat írott és képi tartalmát, tartalmait tekintve egyfajta korszakolás vezethető be a magazin történetébe. Négy jól elkülönülő, arányaiban eltérő időszakra osztható a közel 45 esztendő. A korszakolást egyrészt a két államszocialista, kommunista vezető „uralma” nyomán lehet elvégezni, így egyfelől Gheorghe Gheorgheu-Dej időszakát Sztálin 1953-as halálával két részre tagoltam, így lett egy 1945 és 1953 közötti, a szocialista berendezkedés, és a folyóiratban a milicista nőképet közvetítő időszak, és egy 1953-1965 közötti enyhülést jelentő korszak. A másik nagy tömb az 1965 és 1989 közötti időszak, az ún. Ceaușescu-korszak, amelyet szintén két különböző időszakra oszthatunk Ceaușescu sajátos politikája, illetve hatalmi törekvéseinek megnyilvánulása alapján, itt a korszakhatárt az 1974-es év jelenti. Az első korszak lapszámai inkább általánosabb témákkal foglalkoznak, a politika és a női egyenjogúság témakörei a leghangsúlyosabbak, úgy is mondhatjuk, hogy a folyóirat nemzetközi jellegű. Egyrészt a sztálini internacionalizmus jegyében más szocialista országok nőtársadalma jelenti a fókuszt, másrészt, ha a romániai helyzetről esik szó, az összetartás, a nemzeti egység, a román és magyar nők összefogása, a munkások és parasztok közös „harca” a leggyakoribb témák. A szovjet nő a példa, s a keleti blokk országainak megvalósításai jelentik a modellt. Ebben az időszakban a vezércikkek is valamely más országra koncentrálnak, esetleg a nemzetközi kongresszusokra, nem pedig a helyi gyárakra, építkezésekre, stb. Természetesen az olvasói levelek között már ekkor is találunk akár Székelyföldről beküldött leveleket is, például 1948-ban több alkalommal is közöltek a katonák hazaírt leveleiből, az üzemek közti munkaversenyek is megjelennek helyi témaként, illetve a nő kérdést is igyekeznek minél közelebb hozni az erdélyi, romániai magyar olvasókhoz, így például az 1948-as forradalom nagy magyar női alakjairól is találunk cikket. A második korszak kezdetén a témák nem igazán változnak, bár az szembeötlő, hogy eltűnnek a Sztálin-portrék, a Szovjetunió más népeit megjelenítő képek és egyre kevesebb a nehézipari munkásnő a képeken. Idővel egyre hangsúlyozottabban helyi jellegűvé válik a folyóirat, nem törekszik a szocializmus nemzetközi jellegének kiemelésére. Gyakran találunk helyi jellegű riportokat, interjúkat romániai munkásnőkkel, főleg az ország legfontosabb gyárainak dolgozóit mutatják be Aradtól Csíkszeredán át Petrozsényig, nemzetiségtől függetlenül. Továbbá a szervezeti tevékenységre, a kis, vidéki női egyesületek, szövetségek munkájára is nagy hangsúlyt fektetnek. A munka mellett megjelenik a szabadidő és a művészet is, mint fontos témák, akár színházi ajánlót, filmes ismertetőt is olvashatunk. Fontos témává válik az utazás, Románia tájait népszerűsítik, a Békási-szoros vagy épp a Kazán-szoros jelennek meg mint turisztikai helyszínek. A hivatalos váltás politikai téren 1965 augusztusában következett be, ekkor lett Nicolae Ceauşescu a Kommunista Párt főtitkára, ám ez a változás a folyóirat szintjén kezdetben nem igazán volt érzékelhető. Tulajdonképpen 1966-tól van nyoma is annak, hogy megváltozott valami, a májusi számtól a Dolgozó nő főcím alatt megjelenik egy alcím: Társadalmi-politikai és kulturális képes folyóirat. Az alcím nem azt hangsúlyozza, hogy egy női magazinról van szó, nyoma sincs már a kezdetek emancipációs törekvéseinek, a korai, szinte feminista szellemiségnek, a folyóirat jellege más irányba „tolódik el”. A Ceaușescu-korszak címlapjait egytől-egyig színes fényképek díszítik. A korszakban a portré műfaja uralkodó, de a munkásnők portréi mellett az anyákról készült fényképek is nagyon gyakoriak, illetve viszonylag gyakran látunk kis gyermekekről készült portrékat is. A téli szünidőhöz vagy a nyári vakációhoz kapcsolódóan nem ritkán látunk családi életképeket is. Tartalom tekintetében gyakoriak a riportok, de már nem női érdekeltségűek, a beszámolók, interjúk mind általánosak. Több tanácsadó rovat is helyet kap a folyóiratban, illetve a háztartás és a család még hangsúlyos témák, külön gyerekneveléssel foglalkozó rovat is van, de azért már a divat is fontos szerepet kap. Egyre több a folyóiratban a reklám is, oldalas vagy fél oldalas hirdetéseket látunk. A kolozsvári Dermata gyár termékeitől a sepsiszentgyörgyi Spicul ásványvíz-palackozó vállalat reklámjáig rengeteg helyi érdekeltségű hirdetést láthatunk. A szakirodalom az 1972 és 1989 közötti éveket gyakran külön egységként kezeli, a nemzeti kommunizmus időszakaként emlegeti, ugyanakkor Ceaușescu személyi kultuszának csúcsát és diktatúrájának legnehezebb éveit jelenti. Bár kisebbség- és sajtópolitikája is változott ebben az időszakban – ekkor kezdtek el többek között a magyarok jogai egyre inkább sérülni, valamint a magyar sajtó egyre nehezebb helyzetbe került – a Dolgozó nőt a legtöbb megszorítás elkerülte. A hetvenes évektől a legtöbb magyar sajtótermék példányszáma csökkent, míg a román lapok, folyóiratok példányszáma látványosan nőtt, ám a Dolgozó nőt ez sem érintette. A nőkép, valamint a témák tekintetében alapvetően a harmadik korszak folytatódik, kivételt csupán a címlapok stilizált Ceaușescu-portréi jelentenek, melyeken a diktátort teátrális környezetben, vörös háttér előtt ábrázolva jelenítik meg, illetve az őt dicsérő versikék, dalok leközlése. A témák megmaradnak, de a minőség sok esetben romlik, a címlapoktól a folyóirat anyagáig sok területen érezhető a lassú minőségromlás. Bár a cikkek változatosak, már véletlenül sem találunk a hatvanas években gyakorinak számító szövegekhez hasonlatos cikkeket például a szürrealizmusról, Picassóról vagy egy külföldi ország szépségeiről. Ez már az az időszak, amikor nem csak a bátorok vannak „zárva”, hanem az információ terjedését is igyekeznek korlátozni. A Dolgozó nő a kor folyamatainak izgalmas lenyomata. Természetesen az ideológiai és politikai keret miatt, tanulmányozásakor a kutató forráskritikát kell alkalmazzon, de a vizsgált anyag éppen a rendszer „tipikus” ferdítéseivel, túlzásaival együtt egy sokat mondó látlelet. Naomi Wolf A szépség kultusza című könyvében nagyon frappánsan fogalmaz: „A női magazinok több mint egy évszázada a női szerepek megváltoztatásának leghatásosabb eszközei, és ez idő alatt – ma még inkább, mint eddig – következetesen dicsőítették mindazt, amit a kormányzat elvárt a nőktől”.[4] Tóth Gödri Iringó / Erdélyi Krónika Válogatott irodalom: Cârneci, Magda: Artele Plastice în România 1945-1989. Polirom, București, 2013. Győrffy Gábor: Cenzúra és Propaganda a kommunista Romániában. Korunk – Kompress Kiadó, Kolozsvár, 2009. Horváth Attila: A magyar sajtó története a szovjet diktatúra idején. [Internet https://mtmi.hu/dokumentum/410/a_magyar_sajto_tortenete_mk7_w.pdf%5D Nézőpontok/Pozíciók – Művészet Közép-Európában 1949-1999. Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeum, Budapest. Petcu Mircea:Istoria jurnalismului din România în date: enciclopedie cronologică. Polirom, Bukarest, 2012,o.n. Peterná Miklós: Kis magyar fotótörténet. [Internet –https://marcheo.c3.hu/index.php?inc=obj&id=42&oid=26&ref=sub&roid=7 Peternák Miklós: Új képfajtákról. Balassi Kiadó, Budapest, 1993. Radics Vilmos: Képszerkesztés – Sajtófotó. Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Budapest. Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Budapest. 2009. Jegyzetek [1] Jakab Márta szóbeli közlése. [2] Sütő–Egeressy Zsuzsa: Nőkép egy kommunista nőlapban. in Korunk – Női szerepek. 2007/03. [Internet – https://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2749.html] o.n. [3] Dolgozó nő in https://mek.oszk.hu/03600/03628/html/d.htm#DolgozóNő. o. n. [4] https://www.mediakutato.hu/cikk/2002_04_tel/07_otthonod_az_urade o. n. Erdély.ma 2017. szeptember 25.Holnap Feszt volt NagyváradonKönyvbemutatók, performansz, koncert, érdekes beszélgetések – csütörtökön kezdődött és szombaton zárult az ötödik alkalommal megszervezett Holnap Feszt. Csütörtökön, a magyar dráma napján Tasnádi-Sáhy Péter rendezésében bemutatták Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngól című drámáját, pénteken pedig a nagyváradi Darvas–La Roche házban tartották a hivatalos megnyitót. A szervezők, azaz a Holnap Kulturális Egyesület és a Várad Kulturális Folyóirat képviseletében Simon Judit köszöntötte az érdeklődőket, majd Angela Lupşea, a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány vezetője elmondta, örül annak, hogy abban az épületben szervezték meg a fesztivált, és ígéretet tett arra, hogy két év múlva, a ház felújítása után már egy erre kialakított teremben várják a fesztiválozókat. Elsőként Mátyás Imre Zsolt színművész Diógyerekek című rövidpróza kötetét mutatták be. A szerzővel Szűcs László beszélgetett az „elengedések könyvének” nevezett kötetről, mely a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában jelent meg, borítóját Benkő J. Zoltán tervezte. Az elengedés sokféleképpen értelmezhető, mondta Mátyás Zsolt Imre, aki többek között elárulta: nem készült tudatosan a kötet megírására, de figyelt arra, hogy a párbeszédei „kimondhatók” legyenek, színészként ugyanis gyakran találkozik azzal, hogy hiába jó a leírt szöveg, nem lehet azt kimondani. A színművész szerző is elárulta, Temesvárról, Görgey Gábor Wiener Waltzer című stúdió-előadásának premierjéről érkezett haza a könyvbemutatóra. A Marosvásárhely–Nagyvárad–Temesvár háromszög abban segíti, hogy ne váljon belterjessé és ingerszegénnyé. Temesváron például látható a fejlődés már újítják fel az épületeket, új kulturális tereket hoznak létre, „pezseg a város”, készülnek 2021-re, mikor Temesvár lesz Európa Kulturális Fővárosa. Rendhagyó verseskötet-bemutató és beszélgetés következett ez után. Athena Farrokhzad svéd költő Fehérfehérré című kötete 2015-ben jelent meg magyarul a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában, vele és magyar fordítóival, Sall Lászlóval és György Kamillával beszélgetett Simon Judit. A versekből Kovács Enikő (Szigligeti Társulat) és Ioana Dragoş Gajdó (Regina Maria Színház) színművészek magyarul és románul, a szerző svédül olvasott fel. A kötet román fordítója, Svetlana Cârstean szebeni elfoglaltsága miatt nem volt jelen, azonban Athena Farrokhzad elmondta, 2012-ben a stockholmi Román Kulturális Intézet projektje keretében találkoztak, két hetet dolgoztak együtt, fordítottak egymás nyelvéről, úgy, hogy egyikük sem beszélte a másikét, a francia és az angol volt a közös nyelv. Egymás első kötetét is lefordították románra, illetve svédre. A magyar fordítás kapcsán Sall László elmondta, kedvenc göteborgi könyvtárosa Malin Andersson révén kerültek a kezébe Athena Farrokhzad versei. György Kamilla nyelvésszel dolgoztak együtt, s nehéz volt fordítani a szöveget, például a szójátékok miatt. Athena Farrokhzad Teheránban született, gyermekkorában települtek át szüleivel Svédországba, ő svédnek tartja magát. Költő, irodalomtörténész és fordít. Verseskötete 13 nyelven jelent meg, a magyar kiadás egyébként a svéd mása, a könyv tervezője, Pascal Prosek ingyen adta át a terveit. A versekben a háború, a forradalom, a migráció, a rasszizmus jelenik meg, ugyanakkor intim közegbe akarta helyezni ezeket a témákat, ezért a családtagok szólalnak meg a könyvben, melyet Budapesten is bemutatták a Swedish Arts Council és a Szépírók Társasága támogatásával. Pénteken az Aranyhal. Nyolc jókedvű diákok című performansszal zárult a program. A produkciót – mely Oberon Kulturalis Egyesület szervezésseben és a Bihar Megyei Tanács támogatásával valósult meg, az Éjszaka a Színházban programjai között már láthatta a közönség. Arany életmű és erdélyi színjátszás Szombaton délelőtt a Várad caféval folytatódott a program, a 15 éves Várad folyóiratról beszélgettek. Délután Közkinccsé lett az Arany életmű címmel Dánielisz Endre szalontai irodalomtörténésszel beszélgetett Szűcs László és Szilágyi Aladár. A tanár úr mesélt arról, hogyan lett diákként a magyarok nagyszalontai bevonulása után az Arany-múzeum teremőre – ő még látta azokat a darabokat, például Arany János epekövét – amelyeket 1944 októberében elraboltak. Vidáman, élvezetesen mesélt arról, hogy végezte el iskoláit, hiszen nemcsak tanítóként, de lévita lelkészként is dolgozott. Jelszavát “Hass, alkoss, gyarapíts” Kölcsey Ferenctől kölcsönözte, ennek jegyében dolgozik és dolgozik ma is Dánielisz Endre, aki többek között az Arany kritikai kiadás elkészítésében is részt vett. Egy sorozat első alkalma következett ezután, a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) tagjaival, Hyross Ferenccel és Szőllőssy Balázzsal Tasnádi-Sáhy Péter és Bíró Árpád Levente beszélgetett irodalomról, annak esteleges definíciójáról és szerepéről, s természetesen a felolvasások sem maradtak el. Váradról indult címmel Gáspárik Attila színművésszel, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatójával előbb Simon Judit, majd a volt osztálytárs, Szűcs László beszélgetett. Gáspárik Attila – aki egy 1919-es nagyváradi színházi plakáttal is megajándékozta a szervezőket – elmondta, hogy egyik álma egy erdélyi színháztörténeti múzeum létrehozása. A színháznak hatalmas szerepe volt a nemzetté válás folyamatában 1848 után, azonban a színházművészet mintha háttérbe szorulna például az irodalommal szemben. Foglalkozik azzal is, hogyan befolyásolta 1989 előtt a szekuritáté a színházi vagy éppen a kulturális életet, ma már például tudható, hogy a Kolozsvár–Marosvásárhely szembenállás mesterségesen kreált konfliktus volt, a belügyesek mind Sütő Andrást, mind Panek Zoltánt tudtuk nélkül manipulálták. Gáspárik Attila beszélt arról is, hogy az általa vezetett marosvásárhelyi színháznál a magyar társulat minden évadban bemutat egy kortárs román, román társulat pedig egy kortárs magyar művet. A Holnap feszt zenével, a Colombo`s Wife együttes (Nagy Orsolya ének, Imre Zoltán gitár, Emődi Tamás gitár, Antal János billentyűk, Herman Szabolcs basszusgitár, Makai-Dimény Zoltán dobok) koncertjével zárult. Fried Noémi Lujza / Reggeli Újság (Nagyvárad) lapozás: 1-20
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
